Maradj hűséges

Sci-fi novellám a mesedobozom mélyéről, mert olyan rég nem töltöttem fel ilyesmit.

Maradj hűséges


– Nem azért lett a Galaktikus Flotta kapitánya – mondta monoton hangon az első tiszt –, mert olyan érzelgős, mint egy ember, Tristan kapitány! Szedje össze magát a Nyolc Birodalom minden egére! Teljesítenie kell a parancsot!

Tristan rosszallóan végigmérte a félig mechanikus férfit.

– Majd ha érdekel a véleménye, első tiszt, akkor kikérem. Addig is foglalkozzon a maga dolgával! – morogta, de tudta, hogy az android nem fogja békén hagyni.

– Nem cselekszik racionálisan! – folytatta az első tiszt.

A kapitány ajkán szemtelen mosoly játszott:

– Nekem nem is az a dolgom, hogy racionálisan cselekedjek. Magával ellentétben nagy vagyok gép, hogy program szerint kövessem a parancsokat. A feladatom az, hogy elemezzem a helyzetet, és az alapján döntsek, ha kell a parancsokat is figyelmen kívül hagyva.

Az első tiszt még pár pillanatig bámult rá, majd hátat fordított, és elvonult, magára hagyva a kapitányt a hídon. Robert Tristan, a Lopakodó-4 kapitánya megrázta a fejét. Ez volt a baj az első tisztjéhez hasonló androidokkal: nem értették meg, hogy az űr meghódításához nem elegendő a parancsok követése. Főleg nem az ostoba parancsoké, amiket olyanok alkottak, akiknek semmiféle stratégiai érzéke nem volt.

Tristan elgondolkodva nézett le az Elsőre, és tudta, hogy életében először a Nyolc Birodalom iránti hűségét felülírja egy sokkal elemibb hűség. A kapitány – bár ezt a legtöbben kétségbe vonták, sőt nevetségesnek gondolták – embernek tartotta magát. Ezzel nem tudta összeegyeztetni azt, hogy a Második Emberiség nevében elpusztíts az Elsőt a maga több milliárd lakosával és a sajátjuknál is fejlettebb kultúrájával.

Tristan nem az Elsőn született, hanem valahol a Harmadik Birodalom egyik számmal jelölt bolygóján, azonban életének nagy részét az Űr mélyén töltötte, és nem érzett igazi kötődést ahhoz a helyhez. Talán a legszorosabb kötelék az Elsőhöz fűzte, amelyet éveken keresztül kutatott diákként, védelmezett a Flotta tisztjeként, majd támadott ugyanannak a Flottának a kapitányaként a megváltozott politikai légkörnek köszönhetően. Annak ellenére, hogy sohasem tette a lábát az Első felszínére, úgy érezte, az élete részévé vált. Valójában nem is emlékezett, mikor tette utoljára a lábát bármilyen bolygóra.

Lehunyta a szemét, hogy elméjével letapogassa az egész szerkezetet. Minden pontosan úgy működött, ahogy kellett. Hirtelen az eszébe villant, milyen furcsán érezte volna magát, ha nem hallja a motor folyamatos duruzsolását, vagy nem érzi a felsőbbrendű elméje az őt körülvevő fémet.

A kapitány úgy ismerte a Lopakodó-4-et, mint a tenyerét. Annyira a sajátjának tartotta, mint semmi mást. Az, hogy az androidokból álló legénység nem nőtt a szívéhez, nem az ő hibája volt: az androidok nem kedvelték különösebben az ő fajtáját, mert velük ellentétben az ő gondolatait nem számítógépes programok határozták meg, hanem a genetikai módosításokkal kiterjesztett agya. A parancsok követése az androidok számára alapvető szükséglet volt, Tristannak meg bosszantó kötöttség, ami gyakran akadályozta a célok elérésében.

– Tristan kapitány – lépett a hídra egy android tiszt.

Tristan kizökkent a gondolataiból, és az androidra nézett.

– A többi Lopakodó a parancsára vár. Kapitány, a parancsunk szerint…

A kapitány leintette. Igen. A parancs szerint azonnal támadást kellett volna indítania, amint a Lopakodók elfoglalták a helyüket a bolygó körül.

– Nem mintha magára tartozna, tizedes – kezdte Tristan –, de a bolygónak is lehetnek hasonló lopakodó űrhajói, mint nekünk. Ezen kívül rakétákkal is védelmezhetik a bolygó körüli űrt. Riasztó szondáik nem voltak, amikor utoljára itt jártam, de ahogy mi fejlődtünk, ők is fejlődhettek. Nem lenne bölcs támadásba lendülni anélkül, hogy megbizonyosodnánk ezek létéről vagy épp hiányáról. Aki kiadta nekünk a parancsot, nem számolt ezzel a lehetőséggel, de az én feladatom az, hogy minden lehetséges problémát számításba vegyek.

Az android üres tekintettel bámult a kapitányra, majd lassan, gépiesen bólintott.

Tristan magában felhorkantott. Naná, hogy stratégiai érzéket nem programoztak ezekbe az átkozottakba! Hiszen az lehetővé tette volna, hogy megkérdőjelezzék a parancsokat. Tristannak ilyen problémája nem volt: őt sohasem izgatták különösebben a parancsok, amíg elegendő sikert ért el, senki sem zaklatta amiatt, hogy kizárólag a saját módszereivel volt hajlandó dolgozni.

Sípolt a kommunikátora, és még az android is felérte jórészt gépi intelligenciájával, hogy illene őt magára hagyni, amúgy is értelmeznie kellett az elhangzottakat.

– Helen – üdvözölte az empatikust, aki a Lopakodó-6 jelenlegi parancsnoka volt.

– Tristan. Az androidok suttognak egy „fura emberi stratégiáról”. Felvilágosítanál?

Tristan bosszúsan fújt egyet. Ez volt a legbosszantóbb az android legénységben. Elméletben a közös tudategység megkönnyítette az irányításukat, a gyakorlatban viszont megkeserítette a kapitány életét, amikor nem ragaszkodott betű szerint minden előíráshoz.

– Nincs semmilyen stratégia, csak le akartam koptatni az idiótát.

Helen összevonta a szemöldökét.

– Nem ő tehet arról, hogy android, és a programja…

– Hagyjuk! – szakította félbe a férfi, mielőtt a nő teljesen belelovalhatta volna magát a szokásos vitájukba. „Az androidok is ugyanolyan fontos részei a társadalmuknak, meg kellene adni nekik a jogot, hogy a programjuk felülírásával teljesen önállóan gondolkozhassanak.” Blablabla. Tristant nem érdekelték az androidok. Felőle azt csináltak, amit akartak, csak őt hagyják békén. Tulajdonképp ugyanez volt a véleménye az Empatikusok Rendjéről is.

– Tudom, hogy mi a véleményed, Tristan, még ekkora űrtávolságból is érzem kommunikátorok nélkül. Miért nem akarod megtámadni az Elsőt? Valami furcsa ragaszkodásból?

Tristan féloldalasan a nőre vigyorgott a képernyőn keresztül.

– Bár te empatikusnak vallod magad, én nem tudok azonosulni a kategóriával, amit rám aggattak.

– Téged úgy neveltek, hogy Elme legyél, ez pontosan ugyanolyan megtisztelő…

– És lényegtelen. Galaxisra, én ember vagyok, Helen! Nem fogom elpusztítani az Elsőt, ahonnan az egész fajunk származik, mert valami idióta Látó szerint az Új Telepesek hamarosan megszállnak minket!

– Ling Látó igazán bölcs, és nem lenne szabad lebecsülnöd a képességeit, csak azért, mert te nem vagy képes letapogatni az időt az elméddel.

Tristan nem akart rámutatni, hogy a látók „jövőbelátó” képessége pont ugyanolyan, mint az ő stratégiai érzéke: a megnövelt agyi kapacitás miatt gyorsabban képesek felmérni az előttük álló lehetőségeket. Míg ez az ő esetében ez első sorban kreativitással, Ling esetében analitikus következtető képességgel párosult. Nem volt benne semmi különleges, és egészen biztos nem lehetett .

– Az Első lakói pont annyira veszélyesek ránk nézve, mint az androidok: kevesebben vannak és kevesebbet tudnak, mint mi.

Helen elvigyorodott.

– De az androidokkal ellentétben azokat az embereket nem irányítja semmilyen formában a Nyolc Birodalom.

A kapitány még szélesebben vigyorgott. A szó szoros értelmében Helent és őt sem irányította a Birodalom. Ő az elméjének köszönhetően sokkal hatékonyabban irányította a Galaktikus Flottát, mint előtte bárki, ahogy ezt számtalanszor bebizonyította, Helen Mills meg a maga nemében egyedülálló volt. Ő is módosított aggyal született, mint minden Második Ember, de a kiterjesztett agyával nem csak a környezetét tudta érzékelni, nem csak a lehetőségeket felmérni, hanem az embereket is. Egyszerűen empatikusnak nevezték, de mindenki tudta, hogy Helen ennél is több volt. Ha akarta, akármikor átvehette az irányítást bárki felett. Ha megerőltette magát, akkor teljesen az uralma alá vonhatta volna az egész android legénységet, és egyetlen gondolattal átállíthatta volna a programjukat. De nem tette meg, mert ennél több hűséget érzett a Nyolc Birodalom iránt. Bár mindenki túl hasznosnak tartotta, Tristan a maga részéről meg volt róla győződve, hogy Helen egyszerűen egy manipulatív…

– Nem vagyok manipulatív, Tristan! – tiltakozott Helen.

– Nem, csak folyton ráhangolódsz azokra az emberekre, akikkel beszélsz, és irányítod a beszélgetést, ha épp úgy tartod jónak. Hopp, ez a manipuláció definíciója, nem igaz?

A nő néhány pillanatig csak bámulta Tristant a képernyőn keresztül, majd megcsóválta a fejét.

– Még szerencse, hogy tudom, hogy csak húzni akarod az agyam. Te komolyan nem akarod teljesíteni ezt a parancsot?

Tristan nem válaszolt.

– Tudom, hogy úgy érzed, nem helyes ezt tenni, de ha nem követed a parancsot, akkor egyszerűen végeznek veled, és később visszajönnek, hogy eltöröljék a bolygót az univerzumból.

A kapitány nagyon jól tudta ezt, épp ezért nem tett még semmit.

– Ha már manipuláció – folytatta Helen –, ügyesen lerendezted az androidokat. Bele fog telni némi időbe, mielőtt rájönnek a kollektív agyukkal, hogy…

– Mekkora idióták? – szúrta közbe Tristan.

– Hogy átverted őket, de ha ez megtörténik, nem lesz sok választásod: vagy elpusztítod az Elsőt, vagy végeznek veled, hogy teljesíthessék a parancsot.

Tristan töprengett egy pillanatig, majd megszólalt:

– Ez azért nem ennyire egyszerű, Helen.

– Ha segíteni akarsz az Első lakosainak, arra van más megoldás is – sóhajtotta a nő. – Nekünk hűségesnek kell maradnunk a Birodalomhoz.

A kapitány elgondolkodva hümmögött.

– Tudom, mire gondolsz, de nem teheted meg. Nem mentheted meg az Elsőt azzal, hogy felrobbantod az összes Lopakodót.

Tristan lehunyta a szemét, és elindította egy konferenciahívást a többi Lopakodó parancsnokának. Sorban bejelentkeztek. Mind olyanok voltak, mint Helen meg ő. Kiváltságosak, a legintelligensebbek a Második Emberek között… talán épp ezért különböztek annyira az átlagos birodalmi polgároktól.

– Nem fogom kiadni a parancsot az Első elpusztítására. Ha döntenem kell, hogy a Birodalmakhoz, vagy az emberiség forrásához maradok hűséges, akkor az utóbbit választom. Kinek van ez ellen észszerű ellenvetése?

A Lopakodó-1 parancsnoka, Eva csendesen megszólalt:

– Nem fogod észszerű ellenvetésnek tartani, így kezeld egyszerű megállapításként. Ha megtagadod ezt a parancsot, akkor véged. Ha veled tartunk, akkor nekünk is.

Tristan elvigyorodott.

– No de, Eva! Mit ér az élet egy kis veszély nélkül?

A Lopakodó-2 parancsnoka, Tom azonnal rávágta:

– Természetesen semmit, de ez nem jelenti azt, hogy szeretném, ha vége lenne. Te vagy a stratéga, mit javasolsz, mit tegyünk?

A férfi arcán még látványosabb lett a mosoly:

– Értelmezhetem az ellenkezés hiányát úgy, hogy benne vagytok az őrült tervemben?

Eva bosszúsan rávágta:

– Tristan, tíz éve szolgálunk együtt, előtte tíz évig tanultunk együtt. Mit gondolsz, kihez vagyunk hűségesebbek? A Birodalmakhoz, vagy hozzád?

A kapitány önelégülten meghajolt.

– Természetesen hozzám, köszönöm, köszönöm.

Tristan egyenesen a Lopakodó-3 parancsnokára nézett.

– Te mit gondolsz, Gaia? – kérdezte csendesen. Mindenki tudta, hogy ő volt az egyetlen, aki – annak ellenére, hogy sohasem beszélt – képes hatni Tristanra.

Gaia ezúttal csak elmosolyodott, és kiterjesztett elméjével megsimította a kapitányét.

A férfi megkönnyebbülten sóhajtott. Ha a nő egyetértett vele, akkor senki sem állt vitába vele.

– Tehát egyetértünk abban, hogy meg kell védenünk az Elsőt, mert az a Forrás. Adjatok egy percet!

Tristan lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az elméje végigjátssza a lehetőségeket. A többiek izgatottan figyelték, ahogy mosoly kúszott az ajkára.

– Hölgyeim és Uraim, megvan a tervünk! Nem megoldás, ha egyszerűen hazamegyünk, vagy hazaküldjük a hajókat. Az sem, ha elpusztítjuk őket, mert akkor a Birodalom egyszerűen újakat küld, hacsak…

– Hacsak?

– Hacsak mi nem maradnánk itt az Elsőn, megfelelő fenyegetést biztosítva a Birodalom számára, hogy eszükbe se jusson más hajókat küldeni a bolygón élő emberek ellen.

Az öt másik parancsnok hallgatott. Tristan megoldása a maga egyszerűségében tökéletes volt.

– Mi vagyunk a Galaktikus Flotta legképzettebb parancsnokai, te vagy a legjobb kapitány – mondta a Lopakodó-5 parancsnoka, Lee Scott, aki eddig nem akart hozzászólni a dologhoz, hiszen neki tökéletesen megfelelt az, amit Tristan mondott –, így elég valószínűnek tartom, hogy ha mi az Elsőn maradnánk, akkor nem küldenének egy másik osztagot utánunk.

– A Birodalom tudja, hogy nincs esélye a tudásunk ellen. Scott a semmiből is összeácsol egy teljes flottát, Helen bármiféle ellenséget el tud üldözni, ha fizikai harcra kerül a sor, Tristan, te vagy a legjobb… – mondta vigyorogva Tom.

Gaia újra kiterjesztette az elméjét, ezúttal minden parancsnok elméjét megérintve.

– Ó, és majd elfelejtettem, itt van Gaia, aki bármire képes az agyával. Ami azt illeti, én is tudok egyet-mást.

– Tehát maradunk? – kérdezte Lee Scott.

– Maradunk – jelentette ki Tristan.

Tristan elégedetten elvigyorodott, és várakozóan Helenre nézett, aki csak felsóhajtott, és vállat vont.

– Jól van, átprogramozom az androidokat, de zárójelben megjegyzem…

– Hogy nem értesz egyet azzal, ahogy velük bánok. Tudom, tudom.

Helen is elmosolyodott.

– Most én vagyok a gondolatolvasó, vagy te?

A kapitány felnevetett.

– Egyezzünk ki abban, hogy azért vagyunk olyan jó páros, mert kiválóan tudjuk manipulálni egymást.

Helen gyorsan törölte az androidok elméjéből az utolsó parancsot, felülírva azt egy új parancssorral: a Föld, az Első védelmével.

– Kész – jelentette ki pár perc múlva.

Eva csendesen megszólalt.

– Nem kellene tájékoztatnunk az Első lakóit a jelenlétünkről?

Tristan elmosolyodott, de nem ő válaszolt, hanem Lee.

– Kizárt dolog. Amint tudomást szereznek rólunk, vagy pánikba esnek és elkezdenek lőni ránk, vagy pánikba esnek, és elkezdenek egymásra lőni.

– Amint rájönnének, hogy minket nem tudnak kilőni, komoly fegyverkezési versenybe kezdenének, aminek mindig ugyanaz a vége. Nem. Mi itt maradunk fent, láthatatlan erőként védelmezve az elsőt.

Gaia töprengő arccal, aggodalmasan nézett Tristanra.

– Tudom, mire gondolsz, Gaia – mondta a férfi –, de nem hiszem, hogy az Első lakó az elkövetkező évszázadokban újabb hódítási hullámba kezdenének. A Birodalmaknak nincs okuk a félelemre.

– És ha a félelmük nem alaptalan? – kérdezte Helen.

A kapitány csak egy csibészes mosollyal válaszolt és kikapcsolta a konferenciahívást. Persze ő is belegondolt abba a lehetőségbe, hogy az Első lakóiban újra feltámadhatott az Űr felfedezésének vágya, azonban ő ebben a végtelen lehetőséget és az izgalmat látta, nem a veszélyt.

– Hajrá, Föld! – suttogta.

Elméjének határán érezte Gaia helyeslő jelenlétét. Legalább tudta, hogy egy parancsnok teljesen egyetértett vele.

(A Felhők felett)

Megjegyzések