A dzsinn

Kívánságos novellácskám.

A dzsinn


Mások sohasem értették, miért halmozott fel ennyi kacatot a lakásában, és ha nagyon őszinte akart lenni magához, akkor számára sem volt teljesen érthető a motiváció. Talán ez már egy rögeszme volt nála… őszintén nem tudta. Egy évszázad kacatja gyűlt össze a százéves házban – ahogy mondogatni szokta. Az évek alatt a szenvedélyévé vált a gyűjtögetés.

Jól emlékezett rá, hogy valamikor az egész „őrület” bélyegekkel kezdődött, de amikor egy-egy izgalmasabb régi bélyeg már több száz dollárba fájt a pénztárcájának, akkor elpakolta a bélyeges albumjait és porcelánfigurákra váltott. Amikor már nem tudott úgy mozdulni a házban, hogy ne billentsen le egy porcelán cicát vagy elefántot, szépen elcsomagolta a törékeny figurákat erős kartondobozokba, és rátért az antik könyvritkaságok gyűjtésére.

Hamarosan rá kellett ébrednie, hogy ez a hobbija kifejezetten költséges, de addigra már több ezer bőrkötéses ritkaság sorakozott a polcain. Aztán beleszeretett a keleti kultúrába, és azóta szinte a keleti kultúra múzeumává változtatta a házát. Fali kárpitok, szőnyegek, mozaikok, lámpások és mindenfajta kisebb-nagyobb holmi érdekelte Japánból, Kínából, de a Közel-Keletről is. Gyakorlatilag a házában berendezett egy saját kis szobát minden olyan kultúrának, ami valamilyen formában felkeltette az érdeklődését.

A ház minden zugát telezsúfolta már az új gyűjteménye darabjaival, de ez nem volt elég. Aznap a bolhapiacon vásárolt még egy doboz holmit. Ezúttal is akadt az új szerzemények között néhány érdekes könyv, meg egy furcsa, öreg olajlámpa. Igen jó vásárt csinált vele: bár a sárgaréz csúnyán elszíneződött, be volt horpadva az oldala és a füle is kissé eldeformálódott, tudta, hogy szépen helyre tudja majd hozni, hogy a többi hasonló olajlámpás mellé állítsa.

Neki is látott a munkának, hogy minél előbb kiállíthassa a darabot. Rögtön látta, hogy régi darabról van szó, így igazán óvatosan bánt vele. Törölgette, törölgette, míg egyszer csak füst kezdett szállingózni a lámpából. Ijedtében leejtette a földre, mire kiröppent belőle egy hatalmas, lángoló figura, aki mogorván ráförmedt:

– Mi van?

A férfi leesett állal bámult a teremtményre, aki erre bosszankodva fújt egyet.

– Jellemző. Felébreszt, és aztán túl kuka megszólalni. Még egyszer kérdezem: mi van?

Erre már összeszedte magát, és elmotyogott egy elnézést.

– Nem akartam… felébreszteni – szabadkozott a gyűjtögető. – Nem tudtam, hogy a lámpában van.

A dzsinn megcsóválta a fejét.

– Most már mindegy, úgyis felébredtem. Oké. Teljesítem egy kívánságodat, csak hadd menjek vissza aludni.

A férfi felvonta a szemöldökét, és töprengeni kezdett, hogy mit is kérhetne a lénytől, de akárhogy erőltette az agyát, semmi sem jutott az eszébe. Máskor bezzeg mindig volt valami: de jó lenne ez vagy az, milyen remek is lenne ezt vagy azt csinálni – ilyenkor meg ötlete sem volt, mit kérhetne.

– Semmi sem jut az eszembe – vallott be töredelmesen.

A dzsinn elvigyorodott.

– Ez is jellemző az emberekre. Kapnak egy kívánságot, és nem tudják, mit kezdjenek vele.

– Mások mit szoktak kívánni? – érdeklődött a gyűjtögető.

A lény félrebillentette a fejét, és válaszolt.

– Természetesen több kívánságot.

A férfi erre felkiáltott:

– De mégis mit kezdjek több kívánsággal, amikor még egy se jut az eszembe?!

A dzsinn felkacagott.

– Ember, te komolyan azt hiszed, hogy másnak van bármiféle fogalma arról, hogy mit kér? Az első ember, aki kívánt, hatalmas akart lenni, mert szerencsétlen törpének született. Jól van, mondom neki, hatalmas akarsz lenni, akkor az leszel. Elefánttá változtattam. Nem panaszkodott. Aztán ott volt a nő, aki a jövőbe akart látni. Mondom, jó, ha ezt akarod, legyen, képessé tettem arra, hogy ezer évvel a jövőbe tekintsen. Én tehetek róla, hogy nem tudta kikapcsolni a képességét, ezt meg nem bírta elviselni az elméje, és rövid úton összeroppant?! Aztán ott volt az a tolvaj, aki azt akarta, hogy sohase kapják el. A kívánságának köszönhetően soha senki nem látta őt, mindenki számára láthatatlanná vált. Pech, hogy az ember társas lény, nem? Visszatérve a kívánságodra, nehogy azt hidd már, hogy más tudja, mit kíván! Vannak kósza ötletei, mint mondjuk „milyen király lenne már, ha lenne egy erszényem, amiből sohasem fogy ki az arany”, „de jó lenne, ha én lennék a legerősebb az országban” és így tovább. Azt viszont nem fogalmazzák meg tisztességesen, hogy mit akarnak, így a kívánságuk elkerülhetetlenül visszájára fordul.

A gyűjtögető döbbenten bámult a dzsinnre, és megfordult a fejében, hogy talán nem is lenne olyan jó ötlet bármit is kívánni.

– És ha semmit sem kívánok?

A dzsinn megcsóválta a fejét.

– Nem, nem. Megidéztél, most már kívánnod kell. Figyelmeztetlek, hogy az egyik megidézőm nem akart semmit sem kívánni, ezért beköltöztem a sátrába, és mindent felfaltam a készletéből, amit fogyaszthatónak értékeltem. Jut is eszembe, nincs véletlenül egy pohár jó hideg söröd? Vagy borod? Mindkettőt igen szeretem.

A férfi a hűtő felé intett, a dzsinn meg lelkesen feltépte az ajtaját, és a dobozos sör mellett kirámolt egy csomó ételt is az asztalra.

– Csak hogy ne unatkozzak, amíg gondolkozol, öregem – kommentálta vidáman.

Törte a fejét a gyűjtögető, hogy mit kívánhatna a dzsinntől, ami nem sülhet el balul, de visszagondolva azokra a példákra, amiket hallott, semmi sem jutott az eszébe. Végül megvonta a vállát:

– Tudod mit, dzsinn? Jó napot kívánok!

A dzsinn erre hangosan felröhögött, és visszaröppent a lámpába, a férfi meg gyorsan elrakta a lámpást az egyik kacatos dobozba, hogy ne is lássa. Később visszagondolva egészen jól alakult a napja: az egyik ismerőse hozott neki még egy doboz kacatot, amit a padlása takarításakor szedett össze, amiben talált egy ütött-kopott zsebórát. El is határozta rögtön, hogy bedobozolja a sok faliszőnyeget, olajlámpást, legyezőt és selymet, hogy helyet csináljon az új gyűjteményének…

(Jegyzeteim gyűjteménye még az egyetemről... mert a könyvgyűjteményem nem fért egy képre)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések