A karácsonyfaárus

Újabb Minervás írás a decemberi lélek témához. Ha érdekel a folyóirat, itt lehet megrendelni, és onnantól kezdve minden hónapban remek írásokat olvashatsz teljesen ingyen egy-egy témában.

A karácsonyfaárus


– János, magának vannak a legszebb fenyői a piacon. Tudtam én, hogy magához kell jönni, ha szép fát akarok – mondta fizetés közben az elégedett férfi.

– De aztán viseljék gondját a fának, és ültessék ki, amint lehet! – kérte a karácsonyfaárus mosolyogva.

– Kár lenne ezért a szép kis fáért – bólintott a vevő. – Ezért veszünk minden évben töves fát. Lassan nem fér több a kert végébe.

János nevetve vette át a bankjegyeket, mielőtt a következő vevőhöz lépett volna, hogy neki is segítsen a választásban. A rövid beszélgetések ellenére ez a nap is pontosan ugyanolyan volt, mint a többi karácsony előtti nap. Emberek jöttek-mentek, valaki sietett, valaki meg-megállt fenyőfákat nézegetni, miközben néha felhangzott a közeli boltban szóló rádióban egy-egy karácsonyi dal.

Jánost azonban nem zavarta az átlagos nap. Talán azért, mert ő is teljesen átlagos fickó volt. Az sem tette különösebben érdekessé, hogy fenyőfákat nevelt a birtokán, sem az, hogy ezeket aztán a piacon árulta, hiszen volt még jó pár kollégája, aki ugyanezt tette az évnek ebben az időszakában. Aki ismerte, egyöntetűen azt mondta róla, hogy átlagos ember. Olyan, mint a neve: Kovács János. Az az ember, aki mellett tízszer el lehetett menni az utcán anélkül, hogy megjegyeznénk az arcát. Mondhatni teljesen láthatatlan. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy még a legközelebbi ismerősei is végtelenül átlagosnak tartották, leszámítva persze, hogy annyi időt töltött a fenyőfái között. De miért ne tette volna? Hiszen ebből élt, no meg a virágboltjából. Így karácsony előtt elsősorban a nagy gonddal nevelt karácsonyfákból.

Ha közelebbről megnézzük Jánost, akkor már semmi átlagosat nem találunk benne. Kovács János ugyanis Lélektolvajnak született. Iskolás volt, amikor rájött a képességére. Akkoriban olyan fiúcskának tűnt, mint a többi: sokat játszott az osztálytársaival, órán mindig a következő szünetet várta, és legszívesebben egész nap odakint focizott volna. Egy nap új lány jött az osztályba, aki nagyon kedves volt mindenkivel. János az első pillanatban tudta, hogy a lány senki másé nem lehet, csakis az övé. Nem számított arra, hogy a lány lelke ezt a kívánságot meghallja, és odarepül hozzá. János percekig nézte az ujjai között táncoló fényt, a lelket, és úgy érezte, mintha csak visszatért volna hozzá egy régi emlék. Amikor kieresztette a lány lelkét az ujjai közül, az visszatért a helyére, de János tudta, hogy be tudná zárni bármibe, hogy megtartsa magának.

Ekkor kezdett kísérletezni. Nem komolyan, hiszen senkinek sem akart ártani, csak úgy kíváncsiságból. Néha kiszemelt egy-egy embert, és bezárta valamibe a lelküket. Hamar rájött, hogy szinte bármilyen tárgyba bezárhatja a lelkeket. A kedvence mégis az volt, amikor virágokba zárta a lelkeket. A virágok sokkal szebbek lettek a lélek látogatásától, és még azután is sokáig gyönyörűek maradtak, amikor már szabadon engedte belőlük a lelket. Az emberek észre sem vették, mi történt. Kicsit visszahúzódóbbak, csendesek lettek, céltalanok, de János szerint ezzel semmi baj nem volt. Persze az érzékenyebb áldozatai sejtették, hogy valami nincs rendben velük, de senki sem gyaníthatta, hogy Kovács János ellopta a lelküket. Milyen ostobaságnak hangzott volna a dolog, nem? Persze ez nem tette kevésbé igazzá.

Egy nap történt valami, amit sokáig nem tudott megmagyarázni. Annyira rutinszerűvé vált számára a léleklopás, hogy nem vette észre, amikor ellopta a szomszédja lelkét. Csak utólag vette észre, amikor már túl késő volt. A szomszédban lakó kedves néni épp a rózsákat metszette a kertben. János azzal játszott, hogy kieresztette, majd újra bezárta a lelkét egy szép sárga rózsaszálba. Nem sejtette, hogy a néni azt a rózsát is le fogja vágni. Amikor ez megtörtént, János nem gondolt semmi rosszra. Úgy hitte, a lélek egyszerűen hazatért a levágott virágból, de tévedett. A szomszéd soha többé nem lett olyan, mint amilyen korábban volt. Mintha elvesztett volna valamit. János mindig megborzongott, amikor úgy emlékeztek vissza rá:

– Szegény öreg, elhervadt, mint egy virág, pedig milyen fiatalos volt.

János biztos volt benne, hogy ő tehetett a néni haláláról, de persze nem tudta bizonyítani. Ezután sokáig nem használta különleges képességét.

Csak felnőtt fejjel szokott rá ismét a léleklopásra, de akkor már sokkal óvatosabb volt. Csupa olyan „börtönbe” zárta a lelkeket, amelyek nem sérülhettek meg, mint az a sárga rózsaszál. Teltek az évek, és János egész kis lélekgyűjteményt szedett össze maga körül. Ha valaki kellemetlenséget okozott neki, vagy csak bosszantotta, annak a lelkét bezárta egy időre. Persze igyekezett odafigyelni, hogy egy idő után szabadon eressze a rabokat, de néha megfeledkezett róluk.

Ahogy telt az idő, azon kapta magát, hogy nem szívesen ereszti el a lelket. Csak úgy érezte jól magát az otthonában, ha az telis-tele volt lelkekkel. Persze egy ideig bűntudata volt a dolog miatt, de sikerült racionalizálnia a tettét: ő gondoskodott az elrabolt lelkekről. Ápolta őket, vigyázott rájuk. Biztos sokkal jobban érezték magukat, mint akkor, amikor még a testükbe voltak zárva.

Hamarosan nem csak a házát töltötte meg rabul ejtett lelkekkel, hanem a virágboltot is. Kedvenc lelkeit azonban nem oda, hanem a kertben sorakozó fiatal fenyőfákba zárta. Nem volt csoda, hogy Kovács János fenyőinél szebbet soha senki sem talált karácsony előtt. Szinte ragyogtak az élttől a töves kis fenyők, hiszen éltette őket a lélek. Mind különböztek, mégis annyira tökéletesek voltak, hogy az emberek évről évre visszatértek Jánoshoz, hogy tőle vásároljanak. A töves kis fák egytől egyig ékességei lettek a kerteknek, utcáknak. A vásárlók szinte érezték, mennyire különlegesek a fenyők: tavasszal mind kiültették őket, a karácsonyfaárus biztatására. Csak János tudta, milyen különlegesek valójában, de ő soha senkinek sem árulta el a titkát.

Aznap a fenyőfák között ücsörögve és az új vevőkre várva újra kedvenc hobbijának hódolt: lelkeket gyűjtött minden fenyőfába, amelyeket magával hozott a piacra. Már csak két napja volt karácsonyig, és még akadt pár olyan fája, amelybe nem zárt egy lelket sem.

– Üdv! – szólította meg egy újabb vevő. János viszonozta a köszönést, majd ösztönösen elvette a fiatal férfi lelkét, hogy a mellette álló fenyőfába zárja.

A férfi szeme egy pillanatra elkerekedett, majd az egész teste egyszerűen eltűnt. János döbbenten bámult a hűlt helyére, majd pislogva nézett a fenyőfára, amely szinte ragyogott. Végül úgy döntött, nem törődik a dologgal. Eladta a gyönyörű fenyőt, és úgy folytatta a napját, mintha mi sem történt volna.

A dolog aztán újra meg újra megismétlődött a nap folyamán: amikor ellopott egy-egy lelket, az emberek teste is eltűnt, mintha ott se lett volna. Kovács János nem sokat törődött a dologgal, folytatta különös szokását, ahogy korábban is.

Már besötétedett, kigyulladtak a piac körül a karácsonyi fények, amikor az utca végén meglátott egy gyönyörű hölgyet. Sohasem látott még nála szebbet. Épp elhatározta, hogy most az egyszer le fogja küzdeni félénkségét, és megszólítja a nőt, amikor valahogyan ő is eltűnt a szeme elől. Döbbenten meredt a kezében táncoló lélekre. Hiába eresztette ki az ujjai közül a lelket, az csak ott táncolt a levegőben megbabonázóan ragyogva.

– Miért? – suttogta.

János értetlenül pislogott rá.

– Miért tetted? – kérdezte. – Mással is megtetted?

A karácsonyfaárus lesütötte a szemét, de nem felelt. Annyira helytelennek hangzott volna azt mondani, hogy „már úgy megszoktam”.

– Már elengedtelek. Miért nem tértél vissza a testedbe? – kérdezte János.

A pislákoló lélek furcsán zengő hangon felkacagott.

– Ez a testem. Viszlát, tolvajom! – susogta, majd elsuhant.

János sokáig figyelte az egyre távolodó fénypontot a levegőben, majd sóhajtva a fenyőfáira nézett.

Lehunyta a szemét, és egyszerre eleresztette az összes lelket. Hadd térjenek haza még karácsony előtt.

– Épp ideje volt, János – hangzott fel mellette egy férfi hangja.

Amikor János a hang irányába kapta a fejét, szembe találta magát azzal az alakkal, akinek a teste először tűnt el a szeme elől, miután ellopta a lelkét.

– Ki maga? És mégis mi ez az egész?

A férfi sokatmondó mosollyal az arcán megrázta a fejét.

– Azt nem kell tudnod. Legyen elég annyi, hogy helyesen cselekedtél.

János értetlenül figyelte az elsétáló idegent, majd a fenyőfáira nézett, amelyek szinte élettelennek tűntek a számára. Máris bánta, hogy eleresztette a lelkeket belőle.

– Nézd, apa! – hallotta egy kisfiú kiabálását. – Ezek a legeslegeslegszebb karácsonyfák! A bácsitól vegyél fát nekünk!

A kisfiú gyorsan ki is választotta a legszépségesebb karácsonyfát, majd mielőtt az apukája fizetett volna, gyorsan odaszaladt Jánoshoz, és átölelte a lábait.

– Köszönöm, hogy gondoskodtál róla! Most már én fogok rá vigyázni, jó?

János mosolyogva megpaskolta a kisfiú fejét, és arra gondolt: talán úgy is különleges lehet a fenyő, ha csak gondoskodik róla, ahogy eddig is tette évről évre.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések