Az ember, aki sohasem utazott

Üdv!
A legújabb, novemberi Minerva témája az utazás volt. Ha még nem rendelted meg az ingyenes folyóiratot, itt lehet megrendelni. A következő havi téma a hűség lesz, és biztos vagyok benne, hogy a többiek is remek olvasnivalót fognak írni. :D
És hogy most mit fogsz olvasni? Olyan történetet, ami akár regény is lehetne... sőt, egyszer talán az is kerekedik belőle, ki tudja? Mindenesetre a téma itt fog motoszkálni a fejemben egy ideig.

Az ember, aki sohasem utazott


Imre bácsit mindenki úgy ismerte a faluban, mint az embert, aki még sohasem utazott. Imre maga úgy gondolta, ő az, aki mindenből kimaradt. A többi öreg néha a szemére vetette, hogy fene a dolgát, anno még a háborúba se kellett elmennie a ravasz dögnek, pedig arról aztán tényleg nem tehetett, hogy pont a sorozás előtt döntötte le a lábáról a himlő. Lényeg a lényeg, úgy esett, hogy az öreg Imre még a falut se hagyta el soha életében, még feleséget is ott talált magának, és pénzszűkében a mézes hetüket is a faluszéli tónál töltötték el. Ahogy teltek az évek, Imre egyre vadabb álmokat szőtt arról, hogy egyszer bizony felkerekedik, és bejárja nem csak az országot, hanem az egész világot! Még nyelveket is tanult, és pénzt gyűjtött a nagy útra. A külön emiatt vásárolt fényképező gépe is csak arra várt, hogy elinduljon, sőt, az egyik szekrény aljában útra készen állt a bepakolt hátizsák.

A felesége mindig csak csóválta a fejét, és sokszor mondogatta:

– Imre fiam, te bizony rendesen megbuggyantál!

De Imre biztos volt benne, hogy egyszer nekivág a nagyvilágnak. Teltek múltak az évek, Imre egyedül maradt a nagy házban, a hátizsákja meg egyre többször került ki a szekrény aljából. Mindig csak nézegette a pakkot, ellenőrizte, hogy mindent beletett-e, de aztán visszarakta a helyére.

A faluban mindenki tudta, hogy az öreg egyszer rá fogja szánni magát az útra, hisz másról sem tudott beszélni, mint a terveiről. Egy nap, amikor az unokák hazamentek a nagyvárosba, felkapta a hátizsákját, és elindult a buszmegállóba. Meg is döbbentek rendesen a falusiak, amikor meglátták a nehéz pakkal törékeny vállain, öreg fényképezőgéppel a nyakában. Csodájára járt az egész falu az embernek, aki sohasem utazott, de most végre készen állt egy nagy utazásra.

– Hova, hova, öreg? – kérdezték.

Imre vigyorogva válaszolt:

– Bejárom a világot, ha már eddig nem tettem meg.

Nagy ujjongás közepette indult el a szomszéd faluig közlekedő busz felé, amikor az begurult a megállóba.

– Imre bácsi, Imre bácsi! Majd küldesz nekem fényképeket? Meg képeslapokat? – kérdezte lelkesen az öreg szomszédságában lakó kisfiú.

Az öreg mosolyogva felelt.

– Persze, hogy küldök, kinek küldjek még képeslapot?

A buszsofőr türelmesen megvárta, amíg az öreg összeszedte a megrendeléseket, majd elégedetten leült a busz elejében. Ő is, mint a többi falusi, jól ismerte az embert, aki sohasem utazott. A világért sem sürgette volna a nagy utazót.

Persze, voltak, akik nevettek a terven, hogy Imre bácsi világgá ment:

– Nem jut messze a szomszéd falunál! – mondogatták.

– Nem való egy már az utazás egy ilyen öregembernek! – kontrázták mások.

Imre bácsi ezeket a megjegyzéseket már nem hallhatta, hiszen maga mögött hagyta a falut, ahol az egész életét töltötte. A buszon még elővette a felesége fényképét, aki már eltávozott, és magában vidáman megmondta neki:

– Na, látod, szívecském, csak elindultam!

Teltek a hetek, és Imre bácsi mindenhonnan küldött az otthoniaknak egy-egy képeslapot.

Egyszer aztán megérkezett az első „nagy küldemény” a faluba: Imre bácsi eljutott Budapestre, és meg is nézett ott mindent, amit csak látni lehetett. Az öreg mindent lefényképezett, mindenhol vett egy-egy képeslapot azoknak, akiknek ígérte, amiket aztán mindenkinek személyre szólóan megcímzett, és úgy írta alá, hogy „Szeretettel az embertől, aki sohasem utazott”. Jót derült ezen a falu apraja nagyja, és élték tovább az életüket.

Egy nap újabb nagy küldeményt kapott a falu: az öreg Imre bejárta Bécset is. Mulatott is ezen a falu: lám, külföldre is eljutott az ember, aki sohasem utazott! Volt, aki már várta vissza, hiszen utazott már eleget, minek menne messzebb, de Imre bácsinak eszében sem jutott a hazatérés. Vonattal bejárta egész Ausztriát, majd Németországot is, ahonnan átment Franciaországba, hogy megmássza az Eiffel-tornyot. Ámult bámult a falu, hogy Imre milyen helyekre jutott.

Teltek a hetek, múltak a hónapok, és a képeslapok, üzenetek csak jöttek a faluba. Imre bácsi megfordult Svájcban, ahonnan csokoládét küldött haza, Csehországban a söröket dicsérte, Angliában a pubokat. Hegyet mászott, búvárkodott, síelt, kipróbált minden konyhát, ami az útjába akadt. Eltelt egy év, majd még egy, és ahogy a falusiak számoltak, bizony Imre bácsi bejárta egész Európát!

Imre bácsi nem is tudott róla, hogy milyen híre lett otthon az embernek, aki sohasem utazott! Országszerte követték már az útvonalát, fogadásokat kötöttek, merre megy majd legközelebb, még a rádióban és a tévében is leadtak róla egy hírt. Megüzenték ugyan neki a faluból, hogy menjen vissza, nagy ünnepség várja, de hazaszólt, hogy most nem mehet, mert Amerikába tart.

Na, erre már világhírű lett az ember, aki sohasem utazott, most mégis Amerikába ment!

– Imre bácsi – fogadták New Yorkban a repülőtéren –, mondja meg, mi a terve Amerikában?

Több se kellett az öregnek, elárulta:

– Bejárom, mint Európát! Megnézek mindent, amit érdemes, kipróbálok mindent, amit lehet, és mindenről tájékoztatom az otthoniakat, hogy ha már nem jöhettek velem, legalább tudják, merre járok.

– De miért, bácsi? Miért utazik mindenfelé?

Mosolyogva felelt:

– Azért, kedves, mert én vagyok az ember, aki sohasem utazott.

Csodájára jártak az emberek a falunak, ahonnan elindult ez a furcsa szerzet, mert az emberek szépen lassan egész múzeumot hoztak létre mindabból, amit hazaküldött. A falu apraja nagyja örömmel állította ki mindazt, amit a messzi földeken járó öregtől kaptak, de különösen a gyerekek élvezték Imre bácsi kalandjait, hiszen minden élményről részletes beszámolót kaptak.

Olyan híres lett hirtelen Imre bácsi, hogy még a nagy sztárokhoz is eljutott, de nem sok időt töltött Hollywoodban, elvégre annyi látnivaló volt még szerte a világban, kár lett volna néhány hírességre pazarolni az időt. Megnézte a Grand kanyont, a Niagara vízesést, de túrázott az amazonasi esőerdőben is. Aztán megérkezett a hír a faluba, hogy Imre bácsi csatlakozott egy kutatócsoporthoz, akik Afrikába utaztak, mert Amerikából már mindent látott, amit látni akart. Az ember, aki sohasem utazott, bejárta az afrikai szavannát, találkozott oroszlánokkal, evezett a Níluson, és részese lehetett annak, hogy a kutatók felfedeztek egy új fajt, sőt, még egy papagájt, Tikót is örökbe fogadott, aki ezután mindenhová vele utazott, ahová csak lehetett.

A falu minden újabb csomagot kitörő lelkesedéssel fogadott az embertől, aki sohasem utazott. Már meg sem lepődtek azon, hogy Afrika után Imre bácsi Ázsia felé vette az irányt. Japánból, Kínából, még Koreából is küldött haza fényképeket, képeslapokat és szuveníreket, bejártra Mongóliát és Szibériát, és mit sem törődött azzal, hogy közben szenzációt csináltak belőle: élvezte az út minden percét. Néha persze meglepődött, amikor a reptéren több százan vártak rá, és még autogramokat is kértek tőle különféle képeslapokra, de végül csak mosolyogva vállat vont, és aláírta a lapokat. A pénzzel se kellett törődnie, mert annyira szenzációsnak tartották az útját, hogy folyamatos adományokat kapott mindenütt, amerre csak járt.

Novgorodban összefutott az egyik kutatóval, akivel korábban Afrikába utazott.

– Imre, te itt? Na, tessék, pont, amikor egy lelkes önkéntesre van szükségem! Velem jössz Madagaszkárra?

Így keveredett Madagaszkárra, ahol részt vett egy remek kutatótúrában a dzsungelben, majd egyenesen Új-Zélandra repült, ahonnan egy Antarktiszi kutatóutat szerveztek, és mivel már az egész világon ismerték az embert, aki még sohasem utazott… nos, könnyedén csatlakozott ehhez az expedícióhoz is.

Imre bácsi több éves világjárás után csak akkor döntött úgy, hogy hazatér, amikor már nem jutott eszébe olyan hely, ahová el akart volna utazni. Megüzente hát a falunak:

– Hamarosan hazatérek.

Mielőtt megvette volna a repülőjegyét, úgy döntött, elküld még egy csomagot Ausztráliából, amit már teljesen bejárt. Az első képeslap megcímzésekor elgondolkodott, majd ezt írta rá: „Szeretettel az embertől, aki bejárta az egész világot”.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések