Mikor már semmid sem marad

Üdv!

Ismét egy Minerva Capitoliumába készült írást osztok meg veletek. A havi téma a hit volt, ami engem valamiért egy sci-fi megírására ihletett. Olvasd el a többiek írását is! Ha érdekel a folyóirat, itt lehet megrendelni, és onnantól kezdve minden hónapban remek írásokat olvashatsz teljesen ingyen egy-egy témában.

Mikor már semmid sem marad


Még sohasem történt meg, hogy egyszerre ennyi hajó jelet meg az égen világszerte, és ezelőtt sohasem tértek vissza az egyszer már elpusztított területek fölé, de úgy tűnik, végre rájöttek, hogy a megmaradt embercsoportok – és az űrhajókat jelző számítógépes rendszerek – a romok között rejtőztek. Ez volt a vége, és ebben senki sem kételkedett azok közül, akik aznap, a keresztény időszámítás szerinti 2100. év első napján felnéztek az égre.

Peter Watt azon tudósok közé tartozott, aki mindig is hitt abban, hogy más bolygókon is volt értelmes – sőt, technikailag fejlett – élet, de arra nem számított, hogy ez az idegen létforma meg is látogatja majd a Földet az ő életében… de az is lehet, hogy csak reménykedett abban, hogy nem kerül erre sor. Utólag már nehéz megmondani. Vele szemben a felesége a szkeptikusok táborát erősítette, egészen az első űrhajókig.

– Higgy nekem, minden rendben lesz! – suttogta Peter.

– Hiszek neked – felelte Rose, de tekintete még mindig az égre szegeződött, ahol nemrég elhúzott az egyik átkozott, város méretű űrhajó. Még mindig a fülükbe csengtek a rádiósriadó utolsó szavai, és az azokat követő robbanás zaja. „Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Aki evakuálni tud, tegye meg minél előbb.” Ezzel kilőtték az utolsó rádióadót, amit még be tudtak fogni. Peterson, James és Murray, a három bátor önkéntes rádiós az utolsó pillanatig kitartott. Peter és Rose is jól ismerte őket, nekik köszönhették az életüket, mert az ő riadójuk miatt menekültek meg legutóbb.

Mindenki tudta, hogy el fog érkezni ez a nap, de valahogy senki sem fogta fel teljesen azoknak az eseményeknek a súlyát, amelyek akkor régen egy híradással kezdődtek. Amikor évekkel korábban végignézték a riportot az állítólagos moszkvai ufó támadásról, az emberek nagy része csak a vállát vonogatta, és ők sem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a dolognak. Akkor sem tudták, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor nem mindenki hitt a „fantasztikus blablának”, és egyszerű rakétatámadásnak tekintették a történteket azonnali ellentámadást követelve, amire természetesen sor is került. A fiatal házaspár számára ez egy fontos dátum volt: az első orosz rakétatámadást követően építették fel az első óvóhelyet a házuk alatt, és ekkor derült ki az is, hogy az óvóhely elkészülésekor már hárman lesznek. Szerencsére még időben fel tudták tölteni a helyiséget élelemmel és palackozott vízzel, amikor rakéták potyogtak a városukra. Mások nem voltak ennyire szerencsések.

A valódi támadók biztos a hasukat fogták a nevetéstől – már ha volt egyáltalán hasuk, vagy képesek voltak nevetésre ugyebár – azt látva, hogy az ostoba emberek egymást ölték halomra mindenféle fegyverekkel az első csapásuk után. A második csapás – Amszterdam, Róma és Sydney ellen – már annyira nyilvánvalóan idegen volt, hogy a Föld lakosai végre nem mutogattak egymásra, de több éves folytonos háború után nem voltak képesek kezelni a „hirtelen kialakult válsághelyzetet”. Ezen egyébként már senki sem lepődött meg, hiszen korábban is pontosan ugyanez volt az emberiség reakciója a közös problémákra.

A második csapás után sokáig csend volt, de hiába indult meg a fegyverkezés az idegenek űrhajói ellen, a harmadik csapás során elpusztult London, Budapest, Dubai, Washington és még vagy tucat nagyobb város világszerte. Senki sem értette, miért történt mindez, amíg valahová le nem dobtak egy régi felderítő műholdat: ekkor vált világossá, mi történt. A műhold túl messzire jutott, és ez az idegen faj valamifajta fenyegetésnek értelmezte. Az emberiség nem sokat tehetett.

A folyamatos csapások végére a tudósok közös erőfeszítéssel annyit elértek, hogy hetven százalékos valószínűséggel meg tudták tippelni, mikor és hol fognak lecsapni legközelebb. Ez nem mentette meg Buenos Airest, Mexikóvárost és Berlint, de Tokió, Amszterdam, New Orleans és Újdelhi lakosságának egy része időben evakuálhatott.

Emerson Rogers amerikai milliárdos ötlete tűnt a leghasználhatóbbnak, bár ez is akadályokba ütközött. Jelszava végtelenül egyszerű volt: el innen, de mielébb. A titokban folytatott űrprogramok és űrkutatás eredményeit felhasználva luxusűrhajókat építtetett, és jó pénzért eladta a menekülésbe vetett hitet. Akkor – két évvel korábban – ez még tényleg csak hit volt, konkrét cél nélkül. Legalábbis elméletben.

– Higgyenek nekem, ha elhagyják a bolygót, biztonságban lesznek! Odakint már nem fognak ránk vadászni. Mind tudjuk, hogy vannak odakint élhető bolygók, olyan helyek, ahol már biztonságban lehetünk. A kutatóink már találtak is egy alkalmasnak tűnő helyet, ahol letelepedhetünk, csak addig kell eljutni! Akik először mennek, megteremthetik az új emberiség alapjait, amelyhez mi, többiek majd később csatlakozhatunk! Azok se csüggedjenek, akik nem indulhatnak el az első mentőexpedícióval, mert várni fognak magukra!

Az első hajó, a legmodernebb atommeghajtású hajtóművekkel felszerelt Santa Maria sokáig küldözgette hazafelé az üzeneteit. Mindig egyre nagyobb késéssel érkeztek meg a hangüzenetek, de ezt természetesnek tekintették a távolság miatt. A Santa Maria utolsó üzenete egyetlen koordináta volt az indulás után négy hónappal. Onnantól kezdve aztán mindenki hitt Rogers tervének sikerében. Újabb és újabb űrhajókat lőttek ki, nagy részük vissza is küldte a Remény Számát – vagy a Hit Koordinátáit, ahogy mások nevezték –, ahová mostantól mindenki el akart jutni. Mindenki tudta, hogy ez az egyetlen esélyük, azonban sokan nem tehették meg, hogy felkerekedjenek. Bár a helyzet egyre elkeserítőbb volt a váratlan bombázások, az éhínségek és a gyorsan elharapódzó pánik miatt, nem mindenki tudta kifizetni a horribilis összeget a menekülésért. Peter, Rose és a kis Adam sem tudta ezt megfizetni az út költségeit.

Peter egyedül elmehetett volna – felajánlották neki, hiszen maga is részt vett az első űrhajóépítés projektben –, de nem akarta otthagyni a feleségét. Helyette munkához látott: éjt nappallá téve dolgozott a saját kis bárkájukon. A szaktudása megvolt, minden mást meg innen-onnan összeszedett. „Kész szerencse – gondolta –, hogy rakétatalálat érte a volt laborjukat, majd a várost is, különben nem lett volna esély arra, hogy mindent beszerezzek.” Bár a hajtóműbe nem volt egyszerű megszereznie az atomtölteteket, sikerrel járt. Hajtotta a tudat, hogy el kellett jutniuk az Új Földre, főleg a városukat ért űrhajótámadás után. Az óvóhelyen megmenekültek – de éppen csak.

Bár hallották, hogy mások is próbálkoztak saját űrhajót építeni – végzetes következményekkel –, vagy hittek valakinek, aki azt mondta, „olcsón” elviszi őket az Újvilágba, de belehaltak a remény hajszolásába, de Peter más volt: tudta, hogy ő képes rá. Rose-ért és Adamért képes volt átszelni az űrt, hogy eljussanak a biztonságba, oda, ahol lehetett még jövőjük, ahol talán nem kellett ettől az értelmetlen és kilátástalan háborútól tartaniuk.

– Szóval készen áll az űrhajó? – kérdezte rekedt hangon Rose.

Peter bólintott. Már egy ideje készen volt, és csak azért nem indultak el, mert még reménykedtek abban, hogy talán még van esélye a földnek. Az eget ellepő űrhajók és az utolsó rádióállomás elvesztése mindent megváltoztatott.

– A többiek nem gondolták meg magukat? – folytatta a nő, de sejtette a választ.

– Nem – felelte a férfi. – Senki más nem akar jönni. Nem hiszik el, hogy megmenekülhetünk, vagy már csatlakoztak egy másik űrhajó utasaihoz.

– Hárman leszünk? – suttogta a nő. A kiságyában szundikáló Adamre pillantva.

– Hárman.

– Minden kész? Akár most is indulhatunk?

– Minden – mondta mosolyogva Peter. – Még egy pajzsrendszert is sikerült beépítenem, amit a cégtől hoztam el. Ott már senkinek sem fog hiányozni, és mi legalább biztonságban leszünk. Elegendő élelmiszerünk van és öntisztító vízrendszer…

A nő bólogatott. Bár ő nem tudott annyit az űrhajókról, mint a férje, ő is eleget tanult Petertől, miközben eljátszott az asszisztens szerepét a családi űrhajó projektben. Egyre nyugodtabban hallgatta a férfi részletes beszámolóját az előkészületekről.

– Minden megvan – fejezte be a férje.

Ezután sokáig nem szólaltak meg.

– Elhiszed, hogy sikerülni fog? – kérdezte végül a férfi.

Rose nem válaszolt.

– Te nem hiszed – adott választ helyette a férfi.

Megértette. Hisz sok mindenben hittek már: abban, hogy őket nem érheti baj, abban, hogy ez az egész csak valami ostoba félreértés, és egyszer csak felébrednek, és rájönnek, rémálom volt csupán, abban, hogy a Mindenható majd megvédi őket ettől a csapástól, abban, hogy nem maradnak egyedül… de hiába hittek mindebben. Elveszítették a házukat, az azóta már elmenekült tudósok szerint a bolygó már nem bírt ki sokkal több támadást, és az ellenfeleikről még mindig nem tudtak meg semmit. Nem volt egyszerű bármiben is hinni. De mit tehetett volna Rose, mikor már semmije sem maradt, csak Peter, Adam és az a hit, hogy lesz ez még jobb is?

– Nem. Nem hiszem… de benned, Peter, benned hiszek – felelte újult lelkesedéssel. Ha valaki megmenthette őt a pusztuló bolygóról, ha valaki elvihette őt az Új Földre, akkor az Peter volt. Ha meg még neki sem sikerült? Legalább ők itt voltak még egymásnak.

Kéz a kézben indultak el az űrhajó felé, Peter a karjában tartotta az éppen csak ébredező Adamet. Nagy út várt rájuk… és csak a remény hajtotta őket előre.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések