Újabb novellácskám. Pár napja készült el, csak lusta voltam feltölteni.
Volt egyszer egy meseíró, aki pontosan tudta, hogy milyen stílusban akart írni, szó szerint a tolla hegyén voltak a szavak, csak épp a megfelelő mesét kellett még megtalálnia. Mit volt mit tenni: várnia kellett az ihletmanóra, hogy ötletet adjon neki. Hanem a manó – szokásához híven – nem akkor jött, amikor hívta. Várt, várt, előkészítve a manó kedvenc süteményét, meg egy üres papírt, mert tudta, hogy az ihletmanó mennyire utálta az üres papírt – ugyanis rögtön tele akarta írni azt jobbnál jobb ötletekkel, csak ezt ők maguk nem tudták megtenni, erre kellettek az olyan meseírók, mint a hősünk.
A meseírónak nem kellett sokat várnia: egyszer csak felbukkant egy manó, és vádló pillantást vetett a hivalkodóan üres papírra. Rögtön adott is az írónak pár ötletet, hogy megszüntesse ezt az otrombán ízléstelen tréfát a puszta léte ellen. Amikor látta, hogy a meseíró végre írt néhány sort a papírra, elégedettebben megkóstolta a süteményt, majd hümmögve újabb ötletmorzsákat dobált az író felé.
A meseíró írt egy darabig, de valahogy nem volt elégedett a manó munkájával.
– Ennek így nincs értelme! Egy mesének nem ilyennek kell lennie! – fakadt ki. – Ki a jó és ki a rossz? Hogy tagolható ez a történet? Miért ilyen hosszú a cselekmény?
A manó felvonta a szemöldökét, ugyanis egy valamit utált még az üres papírnál is jobban: a szabályokat. És amikre az író hivatkozott, nagyon úgy hangoztak! Nem ilyennek kell lennie? Dehogy nem! Ki adta az ötletet, ki tudja jobban? Ki a jó és ki a rossz? Kit érdekel?! Nem lehet mindkét szereplőnek igaza? A cselekmény hosszával kapcsolatos kérdésre meg egyszerűen megrázta a fejét.
– A gonosz boszorkány nem lehet hirtelen világszép kisasszony, és a herceg sem haverkodhat össze a sárkánnyal! – morogta tovább a meseíró. – Ki hallott már olyat, hogy a szegény legény úgy dönt, hogy köszöni, neki nem kell a királylány keze, meg a fele királyság, és inkább hazamegy libákat őrizni? Hát milyen hős az ilyen?
Az ihletmanó kiöltötte a nyelvét a meseíróra, és újabb ötleteket adott neki.
– Ugyan már! – morogta az író. – Mégis milyen mese az, amiben nincs semmilyen konfliktus? Milyen történet, aminek nincs tetőpontja?
A manó megcsóválta a fejét, lemondóan sóhajtott, felpattan a tányér mellől, és elindult az asztal széle felé. Pár lépés után megdermedt fél lábbal a levegőben, majd hirtelen megpördült, tüntetően a süteményes tányérhoz ment, és magasan a feje fölé emelve az egészet elszaladt vele.
A meseíró a kezébe vette a tollát, hogy leírjon még néhány kósza ötletet, de… hiába. Elkerekedett szemekkel rázta meg a kedvenc töltőtollát, de menthetetlenül kifogyott belőle a tinta. Bosszúsan felnyögött. Teljesen biztos volt benne, hogy minden azért történt, mert felbosszantotta az ihletmanót.
– Manó, manó, gyere vissza, bocsánatot kérek! – kiáltotta.
A manó nem felelt. Nem hallotta? Vagy csak nem akart törődni vele? A meseíró nem tudta, talán nem is akarta tudni, de a toll kifogyását jelnek véve aznap már nem is próbálkozott az írással.
Az ihletmanó és a meseíró
Volt egyszer egy meseíró, aki pontosan tudta, hogy milyen stílusban akart írni, szó szerint a tolla hegyén voltak a szavak, csak épp a megfelelő mesét kellett még megtalálnia. Mit volt mit tenni: várnia kellett az ihletmanóra, hogy ötletet adjon neki. Hanem a manó – szokásához híven – nem akkor jött, amikor hívta. Várt, várt, előkészítve a manó kedvenc süteményét, meg egy üres papírt, mert tudta, hogy az ihletmanó mennyire utálta az üres papírt – ugyanis rögtön tele akarta írni azt jobbnál jobb ötletekkel, csak ezt ők maguk nem tudták megtenni, erre kellettek az olyan meseírók, mint a hősünk.
A meseírónak nem kellett sokat várnia: egyszer csak felbukkant egy manó, és vádló pillantást vetett a hivalkodóan üres papírra. Rögtön adott is az írónak pár ötletet, hogy megszüntesse ezt az otrombán ízléstelen tréfát a puszta léte ellen. Amikor látta, hogy a meseíró végre írt néhány sort a papírra, elégedettebben megkóstolta a süteményt, majd hümmögve újabb ötletmorzsákat dobált az író felé.
A meseíró írt egy darabig, de valahogy nem volt elégedett a manó munkájával.
– Ennek így nincs értelme! Egy mesének nem ilyennek kell lennie! – fakadt ki. – Ki a jó és ki a rossz? Hogy tagolható ez a történet? Miért ilyen hosszú a cselekmény?
A manó felvonta a szemöldökét, ugyanis egy valamit utált még az üres papírnál is jobban: a szabályokat. És amikre az író hivatkozott, nagyon úgy hangoztak! Nem ilyennek kell lennie? Dehogy nem! Ki adta az ötletet, ki tudja jobban? Ki a jó és ki a rossz? Kit érdekel?! Nem lehet mindkét szereplőnek igaza? A cselekmény hosszával kapcsolatos kérdésre meg egyszerűen megrázta a fejét.
– A gonosz boszorkány nem lehet hirtelen világszép kisasszony, és a herceg sem haverkodhat össze a sárkánnyal! – morogta tovább a meseíró. – Ki hallott már olyat, hogy a szegény legény úgy dönt, hogy köszöni, neki nem kell a királylány keze, meg a fele királyság, és inkább hazamegy libákat őrizni? Hát milyen hős az ilyen?
Az ihletmanó kiöltötte a nyelvét a meseíróra, és újabb ötleteket adott neki.
– Ugyan már! – morogta az író. – Mégis milyen mese az, amiben nincs semmilyen konfliktus? Milyen történet, aminek nincs tetőpontja?
A manó megcsóválta a fejét, lemondóan sóhajtott, felpattan a tányér mellől, és elindult az asztal széle felé. Pár lépés után megdermedt fél lábbal a levegőben, majd hirtelen megpördült, tüntetően a süteményes tányérhoz ment, és magasan a feje fölé emelve az egészet elszaladt vele.
A meseíró a kezébe vette a tollát, hogy leírjon még néhány kósza ötletet, de… hiába. Elkerekedett szemekkel rázta meg a kedvenc töltőtollát, de menthetetlenül kifogyott belőle a tinta. Bosszúsan felnyögött. Teljesen biztos volt benne, hogy minden azért történt, mert felbosszantotta az ihletmanót.
– Manó, manó, gyere vissza, bocsánatot kérek! – kiáltotta.
A manó nem felelt. Nem hallotta? Vagy csak nem akart törődni vele? A meseíró nem tudta, talán nem is akarta tudni, de a toll kifogyását jelnek véve aznap már nem is próbálkozott az írással.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése