Mesélj még!

Leporoltam végre egy régi írásomat.

Mesélj még!

A fiú alig múlt öt éves. Az orvosok megnyugodtak, hogy a sérülése nem volt olyan súlyos, mint amilyennek elsőre tűnt, de mégis mindenki aggódott miatta, mert mióta bekerült a kórházba mintha a saját világába zárkózott volna, semmire sem reagált. Kedves arca beesett, valamikor csillogó szemeiben elhalványult a fény. Naphosszat merev tekintettel nézett maga elé, néha felsóhajtott, de egy szót se szólt, egyáltalán nem mozdult, és enni sem volt hajlandó. Mindenki azt mondta, hogy csoda, hogy egyáltalán túlélte a balesetet, amiben elvesztette a szüleit, de ez nem nyugtatta meg azokat, akik a gondját viselték, és a nagypapát sem, aki szinte naponta érdeklődött, de sajnos nem tudott minden nap a távoli városba utazni, hiszen ő sem volt igazán egészséges. Az orvosok nem tehettek mást, vártak.

– Még mindig semmi? – kérdezte az orvos idősebb kollégáját a kisfiú ágya mellé lépve.

– Ugyanolyan az állapota. Nem eszik, nem beszél… pedig a vizsgálatok szerint nincs semmilyen agysérülése. Legalább a sebei szépen gyógyulnak, és úgy tűnik, minden más rendben van.

A fiatalabb férfi elgondolkozva nézett a falfehér kisfiúra, aki úgy tűnt még mindig nem mozdult meg az előző vizit óta, majd idegesen megmasszírozta a tarkóját.

– Segíteni szeretnék neki… – suttogta – de nem tudom, hogy lehetne. Mit kell tennem, hogy jobban legyen? Hogy reagáljon?

Sokáig nem szólaltak meg, csak figyelték a mozdulatlan gyereket, aki most látszólag mélyen aludt. A két orvos néhány perc múlva felsóhajtott, és kilépett a helyiségből, mert folytatniuk kellett a vizitet.

***

Csend uralkodott az épületben, csak a gépek halk zúgása duruzsolt a maga monoton ritmusában. A folyosókon csak néha koppant egy-egy lépés, de azok a hangok is hamar elhaltak. A kórtermekben mindenki aludt már, az ápolók is fáradtan ültek az irodában. Az egyik hölgy karórája csipogott egyet.

– Éjfél… – sóhajtott az egyik ápoló, és a bizonyosság kedvéért rápillantott az asztali órára. Valóban annyi volt az idő.

A folyosón hirtelen hangzottak fel a kopogó léptek, de az ápolók pihenőjében senki sem méltatta figyelemre a zajt. Talán csak az egyik beteg járkált, vagy egy ápoló… nem számított.

Egyre lassuló léptekkel egy elegáns ruhát viselő, idős nő ment végig a kórtermek előtt, vállán egy kis, kék táskát cipelt. Valamikor sötétbarna haja ősz kontyba volt fogva a feje tetején. Tudta, hogy senki sem fogja megállítani, mégsem akart nagy zajt csapni. Nesztelenül nyitott be a kis kórterembe, majd csendesen becsukta az ajtót, az ágyhoz vitt egy széket, és leült. Táskájából elővett egy könyvet, és csendesen olvasni kezdett a fiúcskának. Az ágyon fekvő fiú nem mozdult, nem nyitotta ki a szemét, de lassan békés mosoly kúszott az ajkára.

***

– Néni, hát már megint itt ácsorog? Menjen a dolgára! – morogta otrombán a férfi, de a hölgy csak felsóhajtott, és lassan elindult.

Csak pár percet állt a baleset helyszínénél, ahol a könyvet találta, és megcsóválta a fejét a környéken lakó férfi gorombasága miatt. Nem vette a szívére a dolgot, rég nem várta el az emberektől, hogy megértsék őt, vagy türelmesek legyenek vele.

– Aztán máskor ne tébláboljon itt, az embernek van elég baja az ilyesmi nélkül is! – kiáltott utána a férfi, de a hölgy erre sem felelt.

Már majdnem két hét telt el, mióta a szemtanúja volt annak a szörnyű balesetnek, amelyben a fiatal pár meghalt. Akkor is a kórház felé tartott, és az első sokk után ő értesítette a mentőket, de semmit sem tehetett a két fiatalért. Maga is meglehetősen sokkos állapotban volt, amikor megérkezett a kórházba, és még egy rossz hír is fogadta: a férje, aki hónapok óta odabent volt, aznap délelőtt meghalt, csak korábban nem érték el őt a telefonján. Akkor azt hitte, a gyász őt is meg fogja ölni, de hazafelé menet… hazafelé menet megtalálta a könyvet. A kisfiú könyvét. Mosolyogva gondolt vissza a dacra, ami akkor éledt fel benne: visszament a kórházba, és megkérdezte azt az ápolót, aki a férjéről is sokat gondoskodott, hogy mi történt a fiúcskával. Attól a naptól kezdve minden nap felolvasott neki.

Megszaporázta a lépteit. Nem volt ideje mélázni: sokkal fontosabb teendő várta. Ahogy minden nap, csendesen beosont a kisfiú kórtermébe. Még nem volt ideje köszönni, mert a gyerek felült, szomorkásan elmosolyodott, de szemében valamiféle vidám fény csillant. A hölgy felvonta a szemöldökét, de elöntötte a megkönnyebbülés. Most már biztos volt benne, hogy a fiúcska jobban volt. Felemelt egy széket, és letette az ágy mellé.

– Folytatjuk? – kérdezte a gyerek rekedtes hangon. Ha a nő meg is lepődött, amiért ennyi idő után a fiú végre beszélt, nem mutatta.

– Folytatjuk – suttogta, és elővette a könyvet.

Sokáig olvasott, és csak akkor hagyta abba, amikor a félhomálytól elfáradt a szeme.

– Kérlek, folytasd! – kérlelte a gyerek – Mesélj még!

– Holnap is lesz nap. Majd akkor folytatom. Most aludnod kell egy kicsit.

A kisfiú szája szomorúan lebiggyedt, de bólintott. Csak azért nem ragaszkodott a további felolvasáshoz, mert nagyon álmos volt, és nem akart egy szóról sem lemaradni.

– Csukd be szépen a szemed! – mondta az idős hölgy, és megsimogatta az arcát. – Holnap folytatom – ígérte.

A kisfiú mosolyogva álomba merült.

Az orvosok másnap nagyon meglepődtek a fiúcska állapotán. Magától felült az ágyban, és még a reggelit is megköszönte. Nem tudták, mi okozta a változást, de mindannyian megkönnyebbültek.