Korábbi sci-fi novellám "előtörténete". Ezen kívül kapcsolódhat egy képről írós játékhoz is. A képet itt találhatjátok:
And… I think… to myself…
A zene akadozni kezdett, majd recsegve megállt. Adam bosszúsan nézett a régi magnóra. Már megint kimúlt. Pontosan tudta, hogy miért történt. Hetek óta nem talált valamire való áramforrást a romok között, pedig legalább annyira kereste, mint az ételt és a meleg ruhát. Bár a zene nem volt olyan létszükséglet a számára, mint az élelem vagy a friss ivóvíz, de valamivel el kellett ütnie az időt. Ez terelte el a figyelmét a magányról, hiszen ilyenkor, még ha közvetve is, emberi szót hallott. Ha csak pár pillanatra is, megfeledkezhetett róla, hogy évek óta nem találkozott egyetlen emberrel sem. Ilyenkor, amikor csak a természet zaja vette körül a szokottnál is jobban érezte, hogy egyedül van a romos utcákon. Ezúttal is elfogta a magány érzése.
Újra tolni kezdte a biciklijét, amikor hirtelen recsegő hang ütötte meg a fülét, amire felkapta a fejét. A zaj egy pillanatra felidézte benne az utolsó riadókat a napkitörések előtt, de ezúttal mégis más volt. A tompa recsegést nem a szokásos figyelmeztető szavak követték, hanem rekedt károgás. Egy varjú? Vagy holló? Nem tudta, de mivel nem volt jobb dolga, elindult a romos rádióállomásra, hogy megnézze a madarat. Valami csábított az omladozó épület irányába, amelyet mindeddig mindig elkerült, mert tartott attól, hogy a fejére fog omlani. A remény csábította, ugyanis a hangszóró nem szólhatott teljesen magától. Ott még volt áram, ha nem is túl sok. A madár újra károgni kezdett.
– Mint egy olajág – motyogta magának. – Jobbkor nem is jöhetett volna.
Lassan, óvatosan felment a lépcsőkön a felvevőszobába. A lépcsőfokok néha omladoztak a lába alatt, de sejtette, hogy el fogják bírni a súlyát lefelé menet is. A felvevőszoba ajtaja ütemesen nyikorgott, ahogy a törött ablakon besüvített a szél.
Bement a szobába. Arra számított, hogy meg fogja riasztani a madarat, de nem így történt. A varjú ott maradt a mikrofonnál, és folytatta a károgást. Valójában elég csenevész, beteg madár volt, és Adam sejtette, hogy már nem fogja sokáig húzni. Szinte úgy érezte, a varjú adni akart még neki egy búcsúajándékot,
mielőtt elhagyta volna ezt a világot. Elvégre egészen eddig az emberiség táplálta, miért ne akarta volna megköszönni az egyetlen közelben lévő embernek ezt a szívességet?
Adam a stúdióban lévő készülékekhez lépett. A madár lomhán arrébb röppent, de nem szállt ki az ablakon, hanem a párkányra telepedve figyelte Adam ténykedését. A férfi egy kis ügyeskedéssel feltöltötte az összes akkumulátort, amit innen-onnan összegyűjtött a magnóhoz. Kicsit zavarba ejtőnek találta, hogy a madár szinte értő szemekkel nézte minden mozdulatát, és néha még károgott egy kicsit, de hangját már nem erősítette fel a hangszóró. Amikor Adam mindennel végzett, még egy utolsó pillantást vetett a varjúra, majd dúdolva elindult a lépcső felé. Már csak a szivárvány hiányzott…
What a wonderful world…
A béke fekete madara
And… I think… to myself…
A zene akadozni kezdett, majd recsegve megállt. Adam bosszúsan nézett a régi magnóra. Már megint kimúlt. Pontosan tudta, hogy miért történt. Hetek óta nem talált valamire való áramforrást a romok között, pedig legalább annyira kereste, mint az ételt és a meleg ruhát. Bár a zene nem volt olyan létszükséglet a számára, mint az élelem vagy a friss ivóvíz, de valamivel el kellett ütnie az időt. Ez terelte el a figyelmét a magányról, hiszen ilyenkor, még ha közvetve is, emberi szót hallott. Ha csak pár pillanatra is, megfeledkezhetett róla, hogy évek óta nem találkozott egyetlen emberrel sem. Ilyenkor, amikor csak a természet zaja vette körül a szokottnál is jobban érezte, hogy egyedül van a romos utcákon. Ezúttal is elfogta a magány érzése.
Újra tolni kezdte a biciklijét, amikor hirtelen recsegő hang ütötte meg a fülét, amire felkapta a fejét. A zaj egy pillanatra felidézte benne az utolsó riadókat a napkitörések előtt, de ezúttal mégis más volt. A tompa recsegést nem a szokásos figyelmeztető szavak követték, hanem rekedt károgás. Egy varjú? Vagy holló? Nem tudta, de mivel nem volt jobb dolga, elindult a romos rádióállomásra, hogy megnézze a madarat. Valami csábított az omladozó épület irányába, amelyet mindeddig mindig elkerült, mert tartott attól, hogy a fejére fog omlani. A remény csábította, ugyanis a hangszóró nem szólhatott teljesen magától. Ott még volt áram, ha nem is túl sok. A madár újra károgni kezdett.
– Mint egy olajág – motyogta magának. – Jobbkor nem is jöhetett volna.
Lassan, óvatosan felment a lépcsőkön a felvevőszobába. A lépcsőfokok néha omladoztak a lába alatt, de sejtette, hogy el fogják bírni a súlyát lefelé menet is. A felvevőszoba ajtaja ütemesen nyikorgott, ahogy a törött ablakon besüvített a szél.
Bement a szobába. Arra számított, hogy meg fogja riasztani a madarat, de nem így történt. A varjú ott maradt a mikrofonnál, és folytatta a károgást. Valójában elég csenevész, beteg madár volt, és Adam sejtette, hogy már nem fogja sokáig húzni. Szinte úgy érezte, a varjú adni akart még neki egy búcsúajándékot,
mielőtt elhagyta volna ezt a világot. Elvégre egészen eddig az emberiség táplálta, miért ne akarta volna megköszönni az egyetlen közelben lévő embernek ezt a szívességet?
Adam a stúdióban lévő készülékekhez lépett. A madár lomhán arrébb röppent, de nem szállt ki az ablakon, hanem a párkányra telepedve figyelte Adam ténykedését. A férfi egy kis ügyeskedéssel feltöltötte az összes akkumulátort, amit innen-onnan összegyűjtött a magnóhoz. Kicsit zavarba ejtőnek találta, hogy a madár szinte értő szemekkel nézte minden mozdulatát, és néha még károgott egy kicsit, de hangját már nem erősítette fel a hangszóró. Amikor Adam mindennel végzett, még egy utolsó pillantást vetett a varjúra, majd dúdolva elindult a lépcső felé. Már csak a szivárvány hiányzott…
What a wonderful world…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése