A nyílvessző

Újabb régi ötletem végre befejezve a fantasy-lendületnek köszönhetően.

A nyílvessző


A kis Peter most is az erdőben játszott. Bár figyelmeztették, hogy ne kószáljon el túl messzire a falutól, nem törődött vele, hiszen tudta a haza vezető utat, és amúgy sem kellett tartania semmitől. Legalábbis Peter egészen biztos volt a dologban. Véletlenül bukkant rá a kis tisztásra, annak a közepén pedig a hatalmas kőtömbbe fúródott nyílvesszőre. Majdnem úgy nézett ki, mint azok, amikeket a bátyja szokott használni, így szinte természetesnek tűnt számára, hogy odamenjen a kőhöz, és megpróbálja kihúzni azt. Ha egy kicsit jobban megnézte volna a sziklát, talán észreveszi a kőbe vésett jeleket, mielőtt megteszi, de majdnem mindegy lett volna, hiszen az ősi feliratot nem tudta volna elolvasni.

A nyílvessző könnyen kijött a sziklából, mintha a puha földből próbálta volna kihúzni. Peter boldogan felujjongott, amikor megszerezte a kincsét. A falu felé szaladva már nem látta, ahogy a kőből óvatosan egy kis fénygömb emelkedett fel, és repült ki az erdőből. Egyetlen ember sem tudta volna szemmel követni, ahogy eliramodott, és meg sem állt a világ másik feléig, ahol aztán berepült egy fényes, fekete márvány mauzóleumba egy öreg temető közepén. A mauzóleumból sejtelmes fény áradt ki, ahogy a fénygömb megtalálta a gazdáját.

– A mágia él… élek – suttogta a sötét mágus, ahogy a lelke visszatért a testébe. Hangja még saját magának idegenül csengett a sok év hallgatás után. Alig ismerte fel, de tudta, hogy az övé.

Háromezer év, megszámlálhatatlan, örvénylő gondolatokkal teli óra ért véget. A mágus lassan felült, és csettintett az ujjaival. A mauzóleum falain egy sor fáklya gyulladt, és ő elvigyorodott, ahogy sápadt ujjaira nézett. Kétségtelen, újra képes volt használni a varázserejét. Gonosz mosollyal a szája szegletében lépett ki a napfényre. Ahogy visszanézett a válla fölött a mauzóleumra, kimondhatatlan hálát érzett. Nem dühöt, nem bosszúvágyat, amit annyiszor álmában a kőbe zárva… csak hálát. Kiszabadították végre a börtönéből.

Lassan szembefordult az épülettel, amin nem látszott meg az idő múlása. Gúnyosan felkacagott, nevetése messzire visszhangzott a sírok között. Ó, azok az évezredekre szóló védővarázslatok most mind porba hullnak, ahogy a mauzóleum is. Lassan emelte fel a kezét, minden pillanatát kiélvezte a pusztításnak. Érezte a mágia áramlását, a hatalmas erőt, amely évezredekig szunnyadt a testében, elszakítva a lelkétől, az akaratától, arra várva, hogy újra használják. A következő pillanatban az épület alapjaiban rengett meg. A fekete márványtömbök lassan egymásra omlottak, de a rombolás nem szűnt meg azután sem, amikor az épület már a földdel volt egyenlő. A sziklákból apró kövek, majd egyszerű, fekete por lett, amit a mágus kegyetlen kacagása mellett felkapott a szél.

Már tudta, mi lesz az első dolga. Meg akarta keresni a megmentőjét… azt az ártatlan gyermeket, aki tudtán kívül segített neki.

– Csak egy ártatlan gyermek vágya szabadíthat meg a kőbörtönből – suttogta el az utolsó szavakat, amelyeket utoljára hallott háromezer évvel ezelőtt, majd vigyorogva megrázta a fejét. Nos, a gyerek minden bizonnyal meg szerette volna kaparintani a varázslatot lezáró nyílvesszőt.

Az őt bebörtönöző mágusok félelmével ellentétben nem akarta őt bántani. Nem… csak meg akarta köszönni, hogy megszabadította a szikla fogságából, és talán felajánlani érte a sajátjával egyenlő hatalmat. Erre a gondolatra újra felkacagott. Hogy aztán mit kezd egy gyerek egy olyan óriási erővel, amitől a régi idők mágusai is annyira rettegtek, hogy évezredekre megátkozták őt? A mágus nem tudta. Őszintén nem tudta, de előre élvezte a káoszt, ami a lelki szemei előtt máris megjelent.

Csettintett az ujjával, és eltűnt a temetőből.


(Tavaly nyáron készült Hutában, Szerencstől nem messze.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések