A királynő

Első igazi novellaszerű történetem még 2008 körülről.

A királynő


A király, mint minden nap, most is túl későn ébredt fel. „Minek vannak az ajtóm előtt annyian, ha egyik sem képes időben felébreszteni?!” – gondolta, de már csengetett is az öltöztetőkért. „Pedig ma érdekes napom lesz…” – sóhajtott, és legszívesebben visszafeküdt volna aludni.

Sokszor mondták már neki, hogy miféle király az olyan, akinek nincs felesége, de neki még semmi kedve nem volt az efféle ceremóniákhoz. A miniszterek már azzal szórakoztak, hogy sorra hozatták a szebbnél szebb királylányokat, hercegkisasszonyokat, de hát, ha mindben volt hiba, mit tehettek? Sorba haza is küldtette őket. Az egyik túl magas, a másik alacsony, az egyik szőke, a másik barna, harmadik fekete, de egyik sem ideális, egyik se jó. Ha az arca bájos volt, ráfogta, hogy kis buta. Ha kedves, szeretetreméltó? Akkor szinte biztos, hogy álszent… nem kell. Egyik se jó. Az udvar elkezdett azon gondolkozni, ha nem találnak hamarosan feleséget, akkor ki lesz az utód, hisz nagy a királyi család… de hosszas tervezésbe nem mertek fogni, amíg a király élt.

Tudta, hogy aznap is újabb feleségjelöltet hoztak neki… teára. A király már a teát is utálta az unalmas bájcsevelyek miatt, pedig ez már igazán nagy baj volt. Azt mondták, a mostani kisasszony bájos, és még igen fiatal lesz. De nem számított… egyre ment fiatal és öreg, bájos és csúnyácska. A király nem akart megházasodni. Ennyi az egész. Ha meg akart volna nősülni, az első száz feleségjelölt közül választott volna… vagy legalább fontolóra veszi, hogy nem egyszer találkozik a jelöltekkel.

Megérkezett a személyzet, és gyorsan felöltöztették a királyt, miközben elmondták napi teendőit. „Azt hinné az ember, hogy én azt csinálhatok, amit akarok, de nem… elmehetnék vadászni, de ehelyett kedvesnek kell lennem mindenféle hölgyekkel, akiket azelőtt gondosan összeállított jelentésekből ismerhetek meg. Mi értelme ennek?” – gondolta a király, majd felsóhajtott, és kíséretével elindult a nagy fogadóterembe, ahol már várta őt egy hercegkisasszonyka valamelyik távoli tartományból. Szemében ugyanaz a remény csillogott, mint minden ide érkező leányéban: bárcsak megadatna neki az, ami még senkinek. A király ránézett, és magában már elkönyvelte, hogy ez sem lesz a felesége. Hogy miért? Csak. Az indokot még ki kellett találni, csak arra kellett odafigyelnie, hogy lehetőleg olyan indokot találjon, hogy ne sértődjön vérig. A sértődött nő sose jó. Ezt legalább megtanulta az apja példáján.

A király leült az asztalhoz, majd a bemutatkozás után hellyel kínálta a vidáman mosolygó leányt, és a szokásos beszélgetésbe kezdtek a családról, az időjárásról. Leginkább az időjárásról. Ha a házasság szóba kerülne, a király elvonulna a szobájába, és egész nap ki sem jönne. Sokszor csóválta az anyja a fejét, hogy nem lesz ez így jó, és ha az apja még élne, tudná, mi a kötelezettsége… de az apja már nem élt, és az ifjú király nem hallgatott az anyjára. A fogadásnak hamarosan vége szakadt… „A király megint fáradt” – sajnálkozott az anyja, Cecille királyné, és a fia után ment, aki már rég bezárkózott a szobájába. Rövid beszélgetés után sértődötten hagyta ott a fiát, és ő is bezárkózott.

Eközben tovább folytak a szervezkedések. „A királynak feleséget kell találni. Muszáj. Egyszerűen nincs más választás” – gondolta a király tanácsadója, az öreg lovag: Parsifal. Hosszú élete alatt sohasem fordult elő vele ilyen. Hogy egy király nem akar megházasodni? Ez a lehető legrosszabb dolog a világon, ilyen nem történhet. Ha nem születik fiú gyermeke, már az is szörnyű, de ha meg sem akar házasodni?! Az egyenesen katasztrófa. Tenni kell valamit… és tenni is fog. Csak meg kell tudni, milyen feleséget szeretne a király. Parsifal felsóhajtott: „Hát épp ez az! Egyáltalán nem akar semmilyet.”A király mindent felrúgott, amit eddig megnyugtató biztonságnak mondhattak az országban. Semmi nem érdekelte, és az udvar teljesen tehetetlen volt.

A következő menyasszonyjelölt is megérkezett a palotába, de a király nem volt hajlandó kijönni a szobájából. Márpedig – mégiscsak király – nem használhatnak ellene erőszakot. Ha nem akart, nem jött elő. Győzködte az anyja, győzködte az egész udvar, de nem érdekelte.

– Elegem van az egészből. Nem megyek sehova.

Odament az ajtóhoz az öccse, Richard herceg, az is elmondta a magáét, de a királynak erre is volt visszavágása:

– Ha annyira akarod, vedd el magad!

A herceg megsértődött, és nagy csörtetve elvonult. Tudták róla, hogy gyorsan felkapja a vizet, így ezen sem lepődött meg senki. Már nem is volt pletykára méltó, hogy megint felbőszült a bátyja miatt. Az ifjú Richardnak már kezdett az agyára menni a bátyja. Ezt a „semmit sem akarok” játékot eljátszotta már a koronázás előtt is, azért kellett Richardnak abbahagynia a tanulást, mert kerek perec kijelentették, a bátyja alkalmatlan a trónra, és legyen ő a király, de mire hazaérkezett, már meg is koronázták a testvérét. „Most is csak játszik, de ennek nagyon hamar véget vetek!” – gondolta.

Beviharzott a nagy fogadóterembe, ahol a fiatal menyasszonyjelölt már unta a hosszú várakozást. Éppen fel-alá sétálgatva nézegette a falon függő festményeket. A nagy robajjal bevágódó ajtóra felkapta a fejét, de amint észrevette, hogy nem a király az, ismét a képeknek szentelte a tekintetét.

A herceg lovagiasan meghajolt előtte:

– Szeretném kifejezni a hódolatomat, szép Viola hercegnő.

A hölgy néhány percig tanulmányozta a herceget, majd kérdő tekintettel bólintott:

– A király… nem akar kijönni a szobájából – mondta csendesen, és magában elképzelte, milyen képet fog vágni a bátyja, ha felviszi hozzá a hercegnőt –, de szeretné, ha fogadhatná Önt…

A hercegnő minden udvariasság nélkül nevetni kezdett.

– Már megbocsásson, herceg, de ha nem jön ide, az annyit tesz, hogy látni sem akar, de mondhatom azt is, hogy egyenesen a Pokolra kíván, amiért egyáltalán idejöttem. Köszönöm szépen, én itt sem vagyok. Ne higgye, hogy nekem minden vágyam egy olyan férj, akinek még az anyja mondja meg, mit csináljon… ezt értheti akár saját magára is.

A herceg elvörösödött. Ilyet nem várt… ahhoz volt szokva, hogy ő vág vissza, de hogy egy nő, aki ráadásul királyi származású, hogy mert ilyet tenni… ezt egyszerűen nem tudta felérni ésszel.

– De… azért velem jön, igaz? – kérdezte, most már kevesebb tisztelettel a hangjában. Ezt Viola is megérezte, és még élesebben vágott vissza.

– Azt akarja, hogy a király előtt viselkedjek így? – majd nevetésben tört ki.

Richard nem tudott hová lenni. Ez a nő egészen egyszerűen… nem lehet hercegnő. Ez képtelenség. És mégis, Viola hercegnő volt, ugyanazt az udvari neveltetést kapta, mint ő vagy a bátyja.

Néhány perc beszélgetés után a hercegnő úgy döntött meglátogatja a királyt… de csak azután, hogy a herceg beavatta a titkába. Tetszett neki a terv. Kiborítani a királyt, hogy összeházasodjon az egyik bemutatott menyasszonyjelölttel, csak hogy vége legyen ennek az egész hisztériának.

A király szobája előtt már nem volt senki. „Úgy tűnik – gondolta a herceg –, megunták a felesleges várakozást.” Az ajtó nyitva volt. Benyitott, de amit látott, elszédítette. A bátyja a földön feküdt. Kezéből kifordult a borospohár, meghalt. A hercegnő mindent látott, de semmit sem értett. Azaz nem értett addig, míg meg nem meg nem jelent egy nagy csapat katona, és fel nem szólította a herceget: adja meg magát a király megöléséért. „Hisz velem volt végig – futott át a hercegkisasszony agyán – nem tehette”, de néhány perc múlva nem gondolt erre, megpróbált minél messzebbre kerülni a királytól.

A palotára gyász nehezedett, de még ennél is rosszabb volt a bizonytalanság. Senki sem tudta, mi következik ezután. Meghalt a király, és nem volt utódja… ráadásul az öccse ölte meg. Mi lesz így az országgal? Egyedül Viola tudta, hogy valami nincs rendben. Valaki nem mondott igazat, csak azt nem tudta, hogy ki. A herceg nem lehetett a gyilkos… hiszen a saját szemével látta, hogy nem ő tette. Sokáig tépelődött magában, míg rá nem szánta magát, hogy elmenjen a király főtanácsadójához, Parsifal lovaghoz. Elmondta neki, hogy mi történt.

– Tehát nem a herceg tette… – sóhajtott fel megkönnyebbülten az öreg – Akkor semmi akadálya annak, hogy ő legyen a király… hacsak…

A lány tisztában volt a trónöröklés szabályaival. Ha az elsőszülött meghalt… bárki, aki igényt tarthatott a trónra, megtehette… és az ország akár évekig uralkodó nélkül maradhatott, kitéve mindenféle támadásnak. De szerencsére itt volt a herceg, a legközelebbi rokon, a királyság biztos kezekbe kerül.

A herceget hamarosan elengedték, és már el is kezdtek a koronázásra készülni, mikor két idősebb herceg lépett Parsifal elé, előadva jogukat a trónra. Parsifal meghallgatta őket, de nem tudta biztatni őket. Viszont felmerült benne a gyanú, hogy kettőjük közül valamelyik rossz úton jár. Ha a herceg nem ölhette meg a bátyját, még mindig ott volt a két trónkövetelő. Jobbnak látta hát a tróntól kicsit távolabb tartani őket, és minthogy háború dúlt a határoknál, odaküldte őket a seregeik élén. Örültek is, meg nem is a hercegek, de nem tehettek mást, a harcra fordították figyelmüket, amíg a fiatal herceget megkoronázták.

Richard király olyan hálás volt a hercegnőnek a megmentéséért, hogy feleségül kérte őt az apjától, és a lány akarta, nem akarta, férjhez adták. De Violát még azután is gyötörte valami. Évek teltek el csendes gondolkozással. A király nagy örömére fiút szült, de ez nem volt elég. Tudta, hogy rosszat tett, de azt nem tudta, miért. Sokat gondolkozott éjjel, nappal, és bár azelőtt minden percben szemtelenségeken törte a fejét, most amikor csak tehette, elvonult a tömegből, nem akart társaságot. Tulajdonképpen hogy is kerül ő ide? Miért lett királyné? Mert meghalt a régi király. Gyakran történik ilyen. Tudták, hogy a királyt megölték, de senki sem értette, ki tehette. Az biztos, hogy megmérgezték… lassan kezdte feladni a reményt, hogy valaha rájön erre a rejtélyre, mikor eszébe jutott a borospohár. „Persze! Erre miért nem gondoltam előbb…”. Kiviharzott a szobából. Nem látott már mást maga előtt, csak Parsifal lovagot, akihez el kell jutnia. Sürgősen. Nem foglalkozott a döbbent szolgákkal, a mellette megálló katonákkal, csak szaladt a lépcsőkön a lovag terme felé.

– Hiába szaladsz – hallotta hirtelen, és megfordult. A király állt előtte. – Parsifal már nincs itt. Elküldtem…

– Te tudtad, hogy…

– Hogy rájöttél? Okosabb vagy, mint én, a férjed. Nagyon sajnálom, hogy rájöttél – mondta, és hátat fordított. – Jobban tennéd, ha nem mondanád el senkinek… nem akarom, hogy bajod essen.

Viola királyné döbbenten állt a lépcső tetején, és nem mert megmozdulni. Egyszerűen nem tudott. Lassan visszatért belé az élet, és lement a lovaihoz. Ha nagyon kiborult, mindig segített rajta a lovaglás, ezért úgy döntött, most is ezt fogja tenni. Ki akarta szellőztetni a fejét, és elfelejti azt, ami a fejében járt. Ezen már nem változtathat.

Parsifal alig egy órával korábban dühösen távozott a palotából. Csak a fegyvereit és a lovát vitte magával, más nem érdekelte. Mindig hűen szolgálta az egymást váltogató királyokat, de olyan még sohasem történt vele, hogy csak úgy elzavarják. Tudta, hogy ez csak rosszat jelenthet: visszagondolt az évekkel ezelőtt történtekre. A szerencsétlenség még mindig élesen élt az emlékezetében. Mi van, ha a Viola akkor nem mondott igazat? Ha mégsem volt vele a herceg, vagy… végre neki is eszébe jutott a borospohár…

A lovag pontosan akkor érkezett vissza a palotához, amikor a király elé fektették a halott királynét. „Leesett a lováról” – mondták sajnálkozva, de Parsifal fejében más gondolat született meg. A király néhány másodpercig csak állt, és maga elé meredve próbálta feldolgozni a látványt, majd könnyeivel küzdve elsietett a szobájába. Egyedül Parsifal, és a király anyja maradt az udvaron, a halott királynéval. Parsifal nagyon dühös volt. Az évek során nagyon megkedvelte Vilolát, aki most itt feküdt a földön, leterítve, élettelenül. Lehajtotta a fejét, és elindult a király szobája felé. Még nem tudta mit akar tőle, csak ment, és nem gondolkozott. A hirtelen megtört lovag elé toppant Cecille királyné, és megállította.

– Ne menjen oda hozzá… nagyon megviselte az eset, és beszélni akarok vele… – mondta, és elindult a királyhoz.

Parsifal előbb csak állt, és nem tudta mit tegyen. Követnie kellene a király anyját? Előbb elindult a lova felé, de meggondolta magát. Nem tehette meg, hogy ennyi év után cserbenhagyja a királyt egy ilyen nehéz helyzetben. Mégis Elindult Cecille királyné után, aki már benn volt a fiánál. Be volt zárva az ajtó, csak a hangokat hallotta, azokat azonban kristálytisztán.

– Én megmondtam… – kezdte a nő mérgesen.

– Te mindent megmondtál. Azt is megmondtad, hogy vegyem feleségül.

– Rosszul tetted? Szeretted, vagy nem?

– Én… szerettem, de most mit tegyek? Elvetted tőlem!

– Saját maga döntött így, amikor elment a lovagért.

– Honnan veszed, hogy oda akart menni, hogy elmondja? Lehet, hogy csak…

– Ugyan már, ne mondj ilyeneket. Tudta, hogy te…

– Nem tudott semmit… csak azt hitte… miért kellett ott hagyni azt a poharat? Amiatt van ez az egész!

– Nem, miattad van. Azt akartam, hogy király legyél. Azt akartam, hogy te legyél a jobb. A bátyád…

– A bátyám volt, és te hidegvérrel…

– Neked a bátyád, nekem a fiam…

– De… belekevertél, pedig én nem akartam ártani senkinek. Sem a bátyámnak, sem… Violának, az én Violámnak. Neki főleg nem!

– Ami történt, megtörtént. Lépj tovább! Neked is az lesz a legjobb. Hisz még mindig te vagy a király, van egy fiad…

A király leroskadt az ágyára, és zokogni kezdett. Parsifal pedig elindult vissza a lovához. Nem akart találkozni a nővel, aki ezt tette a gyermekeivel. Tudta, hogy neki már nincs hatalma a palotában.

Odabent a király nem tudott Persifal távozásáról. Ha tudott volna róla, talán megállítja a hűséges, öreg lovagot. Így viszont csak fel-alá járkált a szobájában, és az élet igazságtalanságán töprengett. A királynak nem voltak illúziói. Nagyon jól tudta, mit tervez az anyja, de azt nem sejtette, hogy ilyen hamar, ilyen… kegyetlen sebet ejt majd rajta is. A bátyjával nem törődött sokáig, meghalt, kész… de a feleségét nem tudja megbocsátani még az anyjának sem. Mégsem tett semmit. Hagyta, hogy a nő elmenjen, és mint aki jól végezte a dolgát, lepihenjen a saját szobájában. A király meg odament a bölcsőben békésen alvó fiához, és szomorú mosollyal az arcán nézett le az angyali csöppségre. Legalább ő biztonságban volt.

Teltek a hetek, és a gyász elemésztette a királyt. Legalábbis mindenki ezt hitte, amikor, a szeretett királyné után egy hónappal a király is meghalt. Senki sem gondolt arra, hogy ezzel végre elérte célját a királynő. Senki sem kérdőjelezte meg a hatalmát, sem azt, hogy végre ő állt mindenki felett. A királynő meg csak uralkodott, és nevelgette szépen kicsi unokáját.

(A Nyíregyházi vadasparkban készült 2011-ben.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések