Csillaghullás

Üdv megint!

Előbogarásztam egy régi sci-fi novellámat, mert bár nem függ össze a tegnap megírttal, gondoltam, ezt is feltehetném, ha már készen van.

Csillaghullás

– Mama! Megígérted, hogy megmutatod a csillagokat! Süt még a Nap?

– Igen, kisfiam, még süt… süt a Nap – suttogta halkan a nő, de hangja beleveszett a légtisztító berendezés halk zümmögésébe.

– Mama! Mesélj még, milyen volt régen! Milyen volt akkor a világ, amikor nem sütött ennyire a Nap!

Az édesanya csak sóhajtott, és folytatta a porított élelmiszerek rendszerezését. A havi fejadag alig egy órája érkezett meg, és ezt a munkát nem lehetett sokáig halogatni az alapanyagok különböző hőmérsékletigénye miatt. A fiúcska most egy ideig csendben nézte őt, várta a mesét, de amikor anyja percek múlva is némán dolgozott, megint megszólalt:

– Mama, a papa mikor jön haza? Ő mindig, mesél nekem!

– Tudod, hogy a papa fontos munkát végez! – gyors pillantást vetett a fénymérő műszerre a falon, de az változatlanul erős, ártalmas sugárzást mutatott.

A légtisztító hangosan kattant, eszébe juttatva a nőnek, hogy ideje lenne kicserélni a szűrőfejeket, de a gondolatra csak felbosszantotta magát. Mondhatta ő a férjének, hogy kisebb lakást vegyenek, mert ezt nem győzik ellátni tiszta levegővel, de ragaszkodott ehhez a házhoz, mert olyan szép környéken volt. „Ha nem is mehet ki a gyerek, legalább idebentről láthatja a parkot” – mondogatta. Meg azt is, hogy mert megkeresi ő a pénzt. De mire? A havonta kiosztott fejadagok mellett szükség van az élelem-kiegészítésre, de mit ér manapság a pénz? Semmit a világon.

Az órák lassan teltek. A kisfiú bekapcsolta a televíziót. Mindig a szokásos műsort adták. „Sokan állítják, hogy megállt a technikai fejlődés, és hogy a világ stagnál” – kezdte a műsorvezető, kicsit nehézkesen ejtve az egyezményesített szavakat, és folytatta ugyanazzal a lelkesítő monológgal, amit már mindenki annyiszor hallott, és mindenki fejből tudott. A nő rezignáltan felemelte a fejét, ás a záró „Éljen az Ember!” felkiáltás után ő is hozzátette: „Éljen”, de már eltűnt belőle a valódi lelkesedés.

– Mama, ki lehet már menni? – kérdezte a kisfiú, mire édesanyja ismét a fénymérőre pillantott. Kissé meglepődött azon, hogy a fényerőmutató már az „elviselhető” kategóriába csúszott.

Eltette a megfelelő szekrénybe az asztalra pakolt élelmiszereket, és lassan a ház irányítópaneléhez lépett. Egy gomb leütése után a redőnyök lassan emelkedni kezdtek az ablakok előtt, a szobában pedig lekapcsolt a mesterséges világítás, majd eltüntette az előkészítőpultot is. A kisfiú lelkes nevetése közben megtelt a szoba fénnyel. A lemenő Nap még mindig erősen tűzött, de a nő bízott benne, hogy a műszer jól jelezte a sugárzás mértékét. Ijesztő híreket hallani mindenhonnan, hogy az erős napsugárzás, meg a napkitörések milyen súlyos betegségeket okozhattak, ha valaki olyan óvatlan volt, hogy nem hallgatott a figyelmeztetésekre.

A tizedik emeleti lakás viszonylag jó helyen volt az első emeletekhez és a magasabb emeletekhez viszonyítva, a légtisztítás is jobban működött, bár ahol ennyi ember élt ilyen kis területen, mint ez a város, tulajdonképpen sehol sem volt teljesen egészséges a levegő. Hirtelen villant át az agyán a gondolat, hogy valamikor nem így volt… nem kellett ennyire egymásra építkezni, volt elég hely ennek a hatalmas embertömegnek. Tekintete az ablakon át az égre tévedt, és lassan elmosolyodott. Férje most valahol odafent cirkált, és figyelte a műszereit, vagy ellenőrizte, összevetette az adatokat a különböző gépeken. Könnyen megmagyarázható, miért öntötte el a büszkeséggel vegyes aggodalom.

A nap utolsó sugarai is eltűntek a szemben álló hatalmas toronyház mögött, de az égen még nem látszottak a csillagok. Kilépett a viszonylag kisméretű üvegezett teraszra, ahová hamarosan izgatott kisfia is követte.

– Mikor bújnak elő a csillagok? – kérdezte mosolygó szemekkel a gyerek. Anyja eltűnődött. Talán ma sem fognak látszani a város feletti füstködtől. Milyen csalódott lenne a kicsi…

– Hamarosan – hagyta rá végül a gyerekre.

A fiúcska türelmetlen volt, izgatottan kérdezgette újra és újra, mikor látja meg újra a csillagokat.

– Mama, és egyszer tényleg én is felmehetek a papával az űrbe? Én is lehetek űrhajós? Láthatok más bolygókat is? Ráléphetek a Holdra?

A nő mosolygott, és csak megsimogatta a gyerek kócos haját.

– Nézd, mama! Ott van egy! Ott egy csillag!

A felhők valóban elkezdtek feloszlani, és egyre több csillag fehér derengése tört át rajtuk. Az egyik felhő mögött a Hold karimáját is felfedezték. Sokáig nézték az eget, de a gyerek újra felkiáltott:

– Nézd! Jaj! Ott egy hullócsillag! Ugye milyen szép! – lelkendezett a kicsi.

Az égen végigsuhant a hullócsillag, de a házak mögött elvesztette nyomát a két tekintet. A kisfiú megfogta anyukája kezét:

– Ugye ezt a papa is látta?

Édesanyja szíve összeszorult, maga sem értette miért. Talán, mert egy kicsit késett? Máskor is volt már ilyen, hogy nem akkor ért haza, amikorra ígérte. Igyekezett kiverni a fejéből ezeket a gondolatokat.

Visszamentek a lakásba, és a nő egy gombnyomással megvetette az ágyakat, és lefeküdtek aludni. A kisfiú hamar álomba merült, de édesanyja hosszú órákon át csak a plafont bámulta, és többször is aggódva az órájára nézett. A férje aznap éjjel nem tért haza.

A reggel nagyon lassan jött el, és az aggodalom még akkor sem múlt el, amikor előkészítette a reggelit, és bekapcsolta a konyhai számítógépet, hogy elolvassa vagy meghallgassa a híreket. Úgy döntött, aznap inkább csak beleolvas a digitális újságba.

– Mama, miért nem jött még haza a papa? – kérdezte ásítva a kisfia, amikor kisétált a szobájából, és a szemeit dörgölve leült a konyhaasztalhoz, ahol már várta a frissen főzött kakaó.

A nő reszketve kapcsolta ki a friss napilap oldalát a számítógépen. A címlapról egy kétségbeejtően ismerős férfi képe integetett vissza, egy férfié, aki a csillagot vizsgálta, és aki maga is csillaggá lett, ha csak egy percre is.

Mosolyt erőltetett az arcára és a fia felé fordult, de a kérdésére nem válaszolt. Nem tudott válaszolni…

 (A kép szintén saját, a jyväskyläi kollégiumszobám ablakából készült.)