Az Üvegvilág lovagja

Kellemes délutánt!

Egy teljesen új próbálkozás következik. Éjfélkor megszállt az ihlet, és ahelyett, hogy megírtam volna a határidős novellámat, elkezdtem egy új történetet. A változatosság kedvéért egy gyerekkönyv ötlete született meg a fejemben, és teljesen beleszerettem. A legkülönösebb az egészben, hogy ezúttal nem éreztem késztetést arra, hogy külföldön kezdjem el a mesémet. Jó szórakozást az első fejezethez!

Az Üvegvilág lovagja


1.


Gabi unatkozott. Hihetetlenül, kimondhatatlanul, rettenetesen unatkozott. Úgy érezte, a percek lassabban vánszorognak előre, mint a matekóra Bözsi nénivel, vagy a napközis foglalkozás, pedig az… na, az tényleg rettenetesen unalmas volt. A számítógépes játékok pályáit már vagy ezerszer teljesítette, a tévében nem ment semmi érdekes, a barátai meg épp nyaraltak valahol a családjukkal, csak ő volt otthon, mert a szülei folyton dolgoztak.

Ha legalább jó idő lett volna! De nem. Odakint órák óta szakadt az eső, annak ellenére, hogy most kezdődött el a nyári szünet. Megcsóválta a fejét. Tudta, hogy Ibolyka néni, a bébiszitter amúgy sem engedte volna, hogy odakint labdázzon, mert még a végén betöri az egyik ablakot, vagy tönkre teszi azokat a szép virágokat. Gabi amúgy marhára nem értette a felhajtást a virágok körül. Tény és való, hogy szépek voltak, no meg illatosak, és az egész utca a csodájukra járt, amikor nyílni kezdtek, mert az apja valami külföldi kertészetből hozatta őket, de úgy is elhervadtak maguktól, mint minden más virág, mit ártott, ha párat behozott belőlük egy vázába?! Mindegy. A virágok okozták jelenleg a legkevesebb bosszúságot ifjú hősünknek, aki épp azzal múlatta az időt, hogy egy pattogós labdát dobált a szekrényajtónak, ami ettől nagyokat nyikordult. Legalább ez a nyikorgás szórakoztatta egy kicsit.

– Takács Gábor! – hallotta Ibolyka néni rikácsolását a nappaliból. – Hányszor kérjelek meg rá, hogy ne labdázz a házban?! Még összetörsz valamit!

– Abbahagyom, Ibolyka néni! – kiáltotta vissza Gabi, de azért még egyszer, utoljára a szekrényajtóhoz vágta a labdát.

A fiú sóhajtva kelt fel az ágyából, ahol eddig törökülésben ült, hogy valami más elfoglaltságot találjon magának, de hiába nézett végig a játékain, egyikhez sem volt különösebben kedve. Megfordult a fejében, hogy előveszi a trombitáját, de tudta, hogy az lenne a legutolsó dolog, amit Ibolyka néni szeretne. Úgy döntött, félreteszi a büszkeségét, és megkérdezi Ibolyka nénit, hogy van-e valami épkézláb ötlete, amivel lefoglalhatja magát.

– Ibolyka néni – szólalt meg, amikor kiment a nappaliba, ahol az öreg bébiszitter épp egy makulátlan polcról törölgette a nem létező port. – Ibolyka néni, én nagyon unatkozok.

A bébiszitter letette a portörlőt.

– Próbáltál olvasni valamit?

Gabi elhúzta a száját. Ibolyka néni mindig ezzel az olvasás dologgal jött, vagy épp azzal, hogy kártyázzanak, de ez a két dolog annyira unalmasnak hangzott, hogy már a gondolatra is leragadt a szeme.

– Nem, Ibolyka néni, de nincs semmi jó könyvem.

Ez igaz is volt. A Harry Potter meglévő köteteit már rongyosra olvasta, a kötelező olvasmányokra nézve meg elfogta a heveny olvasásundor, szóval ez az állítás teljes mértékben helytálló volt.

Ibolyka néni megigazította a horgas orrára tűzött vastag keretes szemüveget, és elgondolkodva hümmögött.

– Nincs valami társasjátékod? – kérdezte, de Gabi megcsóválta a fejét.

– Ketten nem tudjuk játszani – felelte szomorúan.

– Hát tegyél be egy DVD-t! Vagy van egy csomó játékod, biztos ki tudsz találni valamit – javasolta Ibolyka néni.

Gabi feladóan sóhajtott, és leverten visszament a szobájába. Tudta, hogy az öreg nyanya úgysem érti majd meg a helyzetét. Minek is próbálkozott?! Az ágyon ülő plüss sárkányra, Lángtüsszentőre esett a pillantása, aki láthatóan legalább annyira unta magát, mint ő. Leült vele szemben az ágyra, és megszólalt:

– Látod, Tüsszentő, minket senki sem ért meg. Nyár van, mi itt ülünk a házban, és unatkozunk… pedig olyan nagy a világ, annyi mindent lehetne csinálni, de mi nem mehetünk sehová, mert esik az eső.

Lángtüsszentő azonban makacsul hallgatott.

– Hát te sem segítesz, Lángtüsszentő? – kérdezte tőle Gabi, majd hátra vetette magát az ágyon, és a plafonra festett csillagokat kezdte bámulni. Ha legalább az eső elállt volna odakint! Vagy a tévében lett volna valami érdekes… vagy valami!

Csengettek, de Gabi nem kelt fel. Nem hozzá jöttek. Marci Görögországban nyaralt, Peti valahol a rokonoknál volt, Laca meg lelépett a Balatonhoz. Szóval tuti, hogy nem őt keresték.

– Gábor! – visította Ibolyka néni. – Gábor, gyere!

– Megyek már, megyek – mormolta a bajsza alatt, és lassan kibattyogott a nappaliba.

Ibolyka néni nem volt egyedül. A nappali kanapéján ült Mancika néni és Évike. Az Évike. Gabi mosolyt erőltetett az arcára, de legszívesebben inkább visszament volna a szobájába, hogy tovább unatkozzon. Évike társaságánál ugyanis még Lángtüsszentővel is szívesebben beszélgetett volna a matematika gyönyöreiről.

Évike ősszel költözött a városba az anyukájával, és azóta Gabi osztályába járt, de nem voltak barátok, mivel – ahogy azt hősünk magában oly sokszor megfogalmazta – Évike minden kétséget kizárólag lány volt. Ráadásul olyan lány, aki nem szeretett focizni, vagy a számítógépes játékokkal játszani. Mindez lehetetlenné tette, hogy Gabi bármilyen formában örüljön a látogatásának. Az sem segített sokat a helyzeten, hogy a lány két házzal arrébb lakott, tehát viszonylag sokat kellett találkozniuk az iskolán kívül is. Tovább fokozta Gabi ellenszenvét, hogy Évikére nem más vigyázott, mint Mancika néni, aki még Ibolyka néninél is öregebb volt, és sokkal többet zsörtölődött.

– Szia, Gabi! – köszönt a lány.

– Szia! – viszonozta vonakodva a köszönést Gabi udvariasan, majd Ibolyka nénire nézett, aki láthatóan nagyon örült annak, hogy vendégek érkeztek.

– Mancika néni beugrott egy pillanatra, és mivel Évike is unatkozott, őt is elhozta.

Évike arcán olyan kifejezés suhant át, mintha citromba harapott volna, és Gabi most az egyszer együtt tudott érezni vele.

– Menjetek játszani, amíg mi beszélgetünk! – adta ki az utasítást Mancika néni, és egyikük sem mert ellenkezni. – Aztán ne hangoskodjatok! – tette hozzá, amikor már majdnem az ajtónál jártak.

Mindketten elmormoltak egy „Igen, Mancika néni”-t, majd Gabi a szobájához vezette Évikét, akinek láthatóan pont ugyanannyi kedve volt a fiúval játszani, mint megküzdeni egy óriási sárkánnyal, vagy mondjuk tesi órán együtt focizni a fiúkkal.

– Szóval… – kezdte Gabi, hogy megtörje a kényelmetlenül hosszú csendet. – Mit szeretnél csinálni, amíg végeznek? Labdázni? Vagy van egy rakás számítógépes játékom is – érdeklődött, pedig előre sejtette, hogy milyen választ fog kapni.

Évike megvonta a vállát, és leült a fiú ágya szélére.

– Nekem mindegy.

„Nekem mindegy!” – ismételte el magában nagyon gúnyos hangon. Miért nem tudott otthon maradni? Unatkozni egyedül is tudott, köszönte szépen. Körbenézett a szobában. A tekintete megakadt valamin.

– Oké, mit szólnál mondjuk a Legóhoz? – kérdezte vontatottan Gabi, és a sarokban lévő nagy dobozra mutatott. Nem is emlékezett rá, mikor bontotta ki utoljára, így talán nem lesz majd annyira unalmas.

Évike elmosolyodott. Láthatóan neki sem volt jobb ötlete.

– Építhetünk egy nagy várat? – vetette fel, ezzel eldöntve, mivel üssék el az időt.

Gabi kiborította a nagy doboz színes Legót a szőnyegre. A dobozból kigurult egy régi üveggolyó is, amiről a fiú már régen megfeledkezett. Pár éve kapta a nagypapájától, amikor még állt a tóparti ház, és minden nyáron ott tölthetett pár hetet. Tényleg! A tata mondta is neki, hogy ha unatkozik „abban a nagy városban a sok játéka között”, vegye elő a golyót, de egész eddig eszébe sem jutott a dolog. Nem mintha egy üveggolyóval lefoglalhatta volna magát, amikor unatkozott, nem igaz?

Évike felvette a golyót a földről, és jól megnézte.

– De szép! – állapította meg, és megforgatta a tenyerén. – Honnan van?

A fiú épp meg akarta kérni rá, hogy tegye le a golyót, mert nem az övé, de az hirtelen pörögni kezdett, egyre sebesebben és sebesebben, végül már olyan gyorsan, hogy majdnem kiesett a lány kezéből. Évike meglepetten Gabira nézett, és szólásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit mondhatott volna, huss! Eltűnt. Egyedül az üveggolyó maradt a helyén.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések