A Végső Megoldás

Üdv!

Az előző bejegyzés feltöltése után eszembe jutott, hogy 2009-ben írtam két fantasy novellát, de fel kellett forgatnom az egész gépemet, hogy megtaláljam azt, amelyiket ma fel akartam tenni. Nem tudom, mi ütött belém, hogy magának a fájlnak nem a novella címét adtam meg... miből gondoltam, hogy dok4-ként valaha tudni fogom, hogy mi az? Azt hiszem, ezen még töprengenem kell. Mindenesetre megtaláltam, és most meg is mutatom. Érdekes módon a végére már nem is emlékeztem. Azon is meglepődtem, hogy aránylag kevés hibát találtam benne, amikor átolvastam. Még ilyet... talán szét kellene még néznem az ötletes dobozom mélyén. Van valahol egy pár régi mesefüzetem is...

A Végső Megoldás


Az északi és a délnyugati kapu felől újult erővel tört a torony felé a csatazaj. A nap még alig kúszott fel az égre, de a barbárok máris megkezdték a támadást. Hátborzongató, vad csatakiáltások, a városiak rettegő sikolyai, a zaj, ahogy a faltörő kosokkal újra és újra megpróbálták átszakítani a városkapukat. A toronyablakokon át most is látszott, hogy a keleti fal közelében még mindig lángokban álltak a házak, és a helyiségbe süvöltő szél füst, vér és halál szagától volt terhes.

A mágus lehunyta égszínkék szemeit, és lila kristályokkal ékesített botját hanyagul a lába mellé dobta. Fiatal és tapasztalatlan volt még a valódi harchoz – a Mester ezt nem egyszer az orra alá is dörgölte, hiába ő volt a legtehetségesebb tanítvány –, de a szükség úgy hozta, hogy mégis síkra kellett szállnia a város védelmében. Fogytán volt az ereje, hiszen napok óta a falakba épített védővarázslatokat próbálta feléleszteni, amelyek a barbárok folyamatos támadásai következtében darabokra törtek. Hite már rég elhagyta, hiszen ha a többi mágus nem volt képes arra, hogy felélessze a védővarázslatokat, és ezzel kiűzze a támadókat a falak közül, akkor neki miért sikerült volna? Felsóhajtott, és a botjára nézett. Folytatnia kellett volna a kántálást, de a kimerültségtől szinte nem is érzékelte a toronyszobát maga körül. Hátát a hideg kőfalnak támasztva, merev tagokkal ült a földön, és egyre csak azt kérdezgette magától, hogy mi lesz ezután.

Fáradtan idézte fel gondolataiban az utolsó hetek csatáit. Az első napok reményeit, és az elkeseredést, amikor a város körül az ostromzárat egyre szorosabbra vonta az ellenség. A támadás előtt ez a hely maga volt a Paradicsom, az itt élők sohasem kerültek szembe valódi ellenséggel, a többi várost gyakran megtámadó barbárok is messzire elkerülték őket. Égbetörő tornyainak, virágzó művészetének messze földekről a csodájára jártak, bár a legtöbben mégsem ezért vágytak rá, hogy valaha beköltözzenek. A mágusok áldásos tevékenységének köszönhetően az embereknek egy percig sem kellett tartaniuk a betegségektől, sem a haláltól, az élet könnyű volt, és minden virágzott. Ki ne akart volna ott élni? Ki ne akart volna biztonságban lenni az összes külső erővel szemben?

Amikor mégis elérkezett a harc ideje, a maroknyi képzett mágus napokig nehézség nélkül verte vissza az ellenséget. Erősek voltak, kitartóak, és nem akarták feladni a helyet, ahol évszázadok óta őrizték a titkaikat, és szentélyük mélyén magát a Mágiát. De a napokból hetek lettek, és a barbárok támadása tovább folyt, a mágusok ereje fogyatkozni kezdett, a várost védő varázslatok között keletkezett réseket pedig szinte azonnal, ösztönösen felfedezték az ellenséges harcosok, akik másképp küzdöttek, mint a varázslók, és bár babonás félelmük a mágiától néha megállította őket, tudták, hol a leggyengébb a fal… mindig látták, hol érdemes nagyobb erőket bevetni. Az embereket, nőket és gyermekeket a belső városba menekítették, de már ott is csak a gyenge városfal választotta el őket az ellenségtől. Az ő félelmük már az igazán hatalmas mágusokra is átterjedt, amikor lángok lobbantak fel a keleti falnál. Mind tudták, hogy több ezer harcos ellen még a legtehetségesebb varázslóik sem vehetik fel a küzdelmet. Ez akkor vált világossá, amikor a harci mágusok a külső tornyokban rekedtek, és a barbárok válogatás nélkül végeztek velük. A legelkeserítőbb az volt a belső városban rekedtek számára, hogy a hajnalt csak három mágus élte meg. Három, és közülük kettő maga is még a mestere útmutatására szorult.

A fiatal mágus kinyitotta a szemét, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását. A volt főmágus leánya lépett be. Gyönyörű, koromfekete haja most csapzottan borult keskeny vállaira, szemét kisírta, maszatos arcán most is végiggördült egy könnycsepp. Hangja szinte hisztérikus volt, amikor megszólalt:

– Abyssus sincs többé. De tudod mi a legrosszabb?! Az ostoba! Le kell beszélned róla Miyont! Nem képes rá, ő nem idéző! Még az apám se lett volna képes megtenni azt, amit Abyssus kért tőle! Senki! Senki nem tudja véghezvinni azt a varázslatot! Miért pont ő tenné! Beszéld le róla!

A mágus csak lassan értette meg, hogy mestere már nem él, őt is megölték a barbár harcosok.

– Elis, nyugodj meg! Mit kért tőle? Válaszolj! – kérdezte parancsoló hangon a fiatal mágus, ahogy tudatosult benne, hogy ő lett a város rangidős harci mágusa. Bár nem szeretett így beszélni egy nővel, nem volt ideje a finomkodásra.

– Csak a Végső Megoldás menthet meg minket. Ez az egyetlen esély arra, hogy ne pusztuljon el mindenki. Ez az egyetlen esély, de ő nem képes rá! Ha… Mitron, könyörgöm, állítsd meg! Te is tudod, hogy rám nem hallgat! Ilyesmiben csak te hathatsz rá, mégiscsak a barátod!

A fiatal mágus elsápadt. A Végső Megoldás? Valóban ez lenne az egyetlen út a város megmentéséhez? Ez, ami talán még a Végső Pusztulásnál, a város elvesztésénél is rosszabb?!

Tanultak róla. A Mester pontosan elmagyarázta, miben áll az ereje. Elmondta, hogy a modern történelem során soha egyetlen mágus sem kísérletezett vele, még a legsötétebb lelkű, leggonoszabb természetű varázslók sem, és a régi időkből is csak homályos feljegyzések maradtak róla. Olyan varázslat volt, amitől minden ép eszű halandó rettegett. Miért pont Miyon tenné meg?! Abyssus miért épp rá osztotta ezt a borzalmas feladatot? Hiszen ha bármi félresikerül, abba belehal, és ha mégis sikerrel jár? Akkor az átoktól sohasem szabadulhat meg!

Mitron érezte, ahogy egyre erősebben lobog benne a tehetetlen düh. Nem hagyhatta, hogy az az ostoba kölyök, aki még azt sem tudja, mi a különbség a mágia két oldala közt ezt tegye magával. Neki ott van Elis, ez a gyönyörű, szerelmes nő, aki a büszkeségét és a Mitron iránt érzett ellenszenvét leküzdve mégis idejött hozzá, hogy a segítségét kérje!

– Hol van most? – kérdezte eltökéltséggel a hangjában, biztató pillantást vetve a még mindig könnyeivel küszködő Elisre.

– Az oltárnál, de még vár az áldásodra… vagy inkább az engedélyedre.

– Amit nyilván nem fog megkapni – morogta a mágus, felkapva maga mellől a varázsbotot és lassan felemelkedve a földről. Még mindig érezte a tagjaiban a fáradtságot, de tudta, hogy nincs vesztegetni való ideje.

A nő kételkedve indult el a nyomában. Nem arról volt szó, hogy nem bízott abban, hogy a férfi hatni tud szerelmére, egyszerűen ismerte azt a fiút, akibe beleszeretett. Tudta, hogy puszta szavakkal nem lehet leállítani, ha elhatározott valamit, és eldöntötte, hogy megtesz egy olyan lépést, amit helyesnek vél. Miyon soha sem érzett félelmet, még az utóbbi hetek legkritikusabb pillanataiban is képes volt józanul teljesíteni a felsőbb mágusok parancsait. De a felsőbb mágusok meghaltak. Meghaltak, és hátra hagytak egy öngyilkosnál is rosszabb küldetést.

Mitron megállt a márványtemplom hatalmas, szárnyas kapui előtt, és egy intéssel kitárta a mögötte érkező nő előtt. Varázserőben ugyan túlszárnyalta az elesett főmágus lányát, de a szokások nem engedték neki, hogy Elis előtt lépjen az oltár elé. A hófehér márványcsarnokot a harcok előtt ragyogó, mágikus fény töltötte be, amely átjárta a levegőt és átitatta a falakt, de most Mitron szemét bántotta az oltárból alig pislákoló fény. Ennyi maradt a főmágusok évszázados hatalmából. A mágia oltárától néhány lépésnyire Miyon térdelt, szórakozottan lapozva egyet egy ősrégi, ütött-kopott kódexben. A kódexben, amely minden titkukat rejtette.

– Furcsa, hogy mennyi mindent nem tudok még a mágiáról… – suttogta, fel sem nézve a könyvből. – Mennyire hihetetlen, hogy sohasem fogom mindezt megtanulni.

Mitron letérdelt elé, és egy lendülettel becsukta előtte a vaskos könyvet. Kezét barátja vállára tette, és belenézett fekete szemeibe. Miyon, akit eddig elkerült a Félelem, most tehetetlenül hajtott fejet előtte, mint rangidős mágus előtt. Hiába kapta el pillantását, Mitron már tudta, hogyan fogjon hozzá.

– Tudom, mire készülsz, de…

– Meg se próbálj lebeszélni róla! Abyssus ezt látta egyetlen megoldásnak, és…

– Ez is az egyetlen megoldás. De nem te fogod végrehajtani a varázslatot, hanem én.

Miyon ráemelte tekintetét. Nem értette. Nem értette meg, mit akar a nála alig idősebb és képzettebb mágus. Annyira valószínűtlennek tűnt, hogy vállalná helyette ezt a feladatot, annyira hihetetlennek, hogy a szavaknak egyszerűen nem volt értelme, bármilyen tisztán csengtek a szentély falai között.

– Te? – kérdezte sután. – Miért?

Mitron felkacagott.

– Te is tudod, hogy mindig is hős akartam lenni! – tódította csillogó szemekkel, de magában egész mást gondolt.

Mert dehogy akart ő hős lenni! Dehogy akart ekkora áldozatott hozni! Legszívesebben most azonnal köddé vált volna, nem törődve a várossal, Elis könyörgésével, a Mester kérésével, parancsával, a barátja tervével… de valami mégis visszatartotta. Emlékei közül felszínre bukkant az a nap, mikor szinte még maga is gyermekként megígérte egy haldokló nőnek, hogy vigyáz erre a fiúra, aki akkor még alig tudott megigézni egy pillangót. A városért nem áldozta volna fel az életét vagy a lelkét, de egy ilyen esküt nem szeghetett meg.

– Te sem vagy rá képes – jelentette ki elkeseredetten a másik férfi. – Erre senki nem képes. Miért nem tették meg a nálunk erősebbek már sokkal korábban? Miért kell pont kettőnk közül valakinek?! Miért?

Elszomorító volt látni, ahogy a mindig bátor – vagy vakmerő – mágust legyőzte a félelem. Miyon még mindig nem szívesen engedte el kezéből a kódexet, de amikor barátja kivette a kezéből, nem tiltakozott. Mitron tudta, hogy a könyv legvégén kell keresnie a varázslatot… élete utolsó varázslatát? Gyorsan megtalálta a vörös tintával lejegyzett igézetet. Csak reménykedni tudott, hogy tökéletlen tudása ellenére megérti, mit kell tennie.

– Olvasd el! – kérte Miyon. – Ha meg tudom csinálni, akkor neked nem kell. Engem kértek meg…

Mitron megrázta a fejét. Végigolvasta a rövid bejegyzést, de döbbenetében nem tudott megszólalni. Valóban ennyi lenne? Ilyen egyszerű? Már értette, miért a kevésbé képzett, fiatal mágusnak szánta a feladatot a Mester. A varázslat egyetlen feltétele maga az elhatározottság volt, se több, se kevesebb. Nem kellett hozzá erősnek, képzettnek, bölcsnek vagy különösebben eszesnek lenni, nem kellett hozzá semmi. Olyan egyszerű volt, mint tűzszerszámmal lángra lobbantani egy gyertyát. Megborzongott. Ó, most már jól tudta, miért tiltották minden ifjú mágusnak, hogy a könyv végére lapozzon!

A templom ajtaja hirtelen kitárult, és berohant rajta egy rémült, sebesült férfi, mit sem törődve a szentély szabályaival. Szavait csak nehezen lehetett érteni.

– A kapu… délnyugat… betörtek! Végünk!

Mitron tudta, nem késlekedhet. Felemelkedett a földről, az oltárhoz lépett, és ráhelyezte a kódexet. Egy pillanatra sem veszíthette el magabiztosságát. Halkan, majd egyre hangosabban kántálni kezdte az igézet ősi szavait. Csak néhány szót értett meg az újra és újra elismételt sorokból. Lehunyta a szemét, de a kántálást nem hagyta abba. Érezte, ahogy az erő körülöleli, az ismeretlen mágia egyre erősebben és erősebben szorongatja testét, mintha a feszítéssel szét akarná azt morzsolni. Hallotta, amikor Elis és Miyon száját egyszerre hagyja el a borzalom sikolya, de a kántálást még ekkor sem fejezte be. Lélegzete elakadt egy fél pillanatra, testét eddig sohasem érzett fájdalom járta át, de nem sikoltott fel. Egy percig sem állhat meg, egy pillanatra sem! Újra és újra elismételte az igézet szavait. Már nem érzett semmit, az ismeretlen fájdalom eltűnt, ahogy a gyenge, fizikai test is. Végül már csak a hatalmas erejű mágia örvénylett körülötte. Az örvénylő erő óriási robbanásként tört ki a márványtemplomból, vakító fénnyel töltötte be az egész várost, majd az egész hegycsúcsot, majd lekúszott a völgybe is, miközben elsöpört minden ellenséget. Mitron utolsó gondolata az volt, hogy győztek, mielőtt egy végső mágiahullám során teljesen elvesztette az öntudata utolsó morzsáját is.

Győztek… de az egyetlen győztes maga a Halál lett.

A Halál csontos ujjaival féltőn végigsimította a kódexet, és koponyaszerű szájára kegyetlen mosoly kúszott, ahogy a helyiségben lévő három rémült halandóra nézett. Az egymást ölelő pár és a sebesült férfi mozdulni sem mert, ahogy óvatosan elvette az oltárról a kódexet, és kisétált vele az ajtón. Senki sem állította meg a Halált, aki az évezredes titkokkal a kezében örökre elhagyta a várost, amelyet egykor magának a Paradicsomnak tartottak.

Megjegyzések

  1. Nahát!!!!! Ezt folytatni kell!

    VálaszTörlés
  2. Atyaég, ez iszonyú jó történet! Folytasd!

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszett. Lehet, hogy egyszer folytatni fogom.

    VálaszTörlés
  4. Zsuzsi, nagyon jól írsz, ha nem is ezt, de mindenképp folytasd :) Sok fantasyt olvastam és ez a legjobbak közé illik :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése