Üdv!
A novellát A Fantasy Boom novellapályázatra írtam még tavaly, amely szintén képről írós játék volt. A weboldal negyedik képét választottam, mert szinte rögtön eszembe jutott róla ez a novellácska.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hegedűművész, és annak volt egy szépséges felesége. Egy csodálatos, tengerparti város festői kertvárosában éltek, ahol a művészet úgy járta át a levegőt, mint a pékséget a friss kenyér illata. Sokan mondogatták, hogy a helyet a zene élteti, és tízezrek jártak csodájára a hatalmas koncerttermeknek. Nem volt olyan művész, aki ne álmodott volna arról, hogy legalább néhány napot az életéből ezen a csodálatos helyen töltsön, és itt várja a Múzsák csókját.
Ez úgy kezdődik, mint egy mese, ugye? Csak az a baj, hogy nem az a vége, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. A művész ugyanis híres nőcsábász hírében állt, a lány meg… talán túlságosan is szerette a férfit, aki nem érdemelte meg, hiszen még arra is hajlandó volt érte, hogy félretegye a saját hangszerét. Elég az eléghez, a hegedűművész egy nap nem tért haza. Aztán… nem jött haza sem másnap, sem harmadnap. Amikor végre egy hónap múlva beállított… felesleges lett volna tagadnia, merre járt. De a szépséges feleség megbocsátotta csapodárságát, hiszen szerette a férfit, és nem akarta, hogy a gyermeke apa nélkül nőjön fel. Titkon remélte, hogy a művész egyszer csak lecsillapodik. A muzsikus azonban nem igazán törődött azzal a ténnyel, hogy immár nem csak a feleségéért, hanem a kisfiáért is felelős, alkalmanként visszatért kicsapongó életmódjához, és hetekre eltűnt a családja életéből. A nő csak tűrt, tűrt… a gyermek meg szépen cseperedett.
Egy nap, amikor a hegedűművész három hét távollét után még mindig ittasan tért haza, meglepődött, hogy a feleségét nem találta otthon. Az immár négy éves kisfiára a szomszéd hölgy vigyázott, és minden kertelés nélkül felvilágosította, hogy a neje épp a közeli boltban dolgozik, éhbérért, csak hogy eltartsa a kisfiát. A művész ezzel vajmi keveset törődött. A szomszéd hölgy ugyanis legalább olyan szép volt, mint a felesége. Szó szót követett, azonban a nő nem állt kötélnek, hiszen igazán tisztességes volt, arról nem is beszélve, hogy a hegedűművész viselkedése finoman szólva is taszította. A férfi azonban – még mindig részegen – úgy döntött, akkor is eleget tesz a vágyainak. De a nő sikoltozott, aztán meg a fia is sírni kezdett, és… komolyan, ki bír ilyen lármában tiszta fejjel gondolkodni?! Aztán csend lett, fülsüketítő csend, és a férfi végre elégedetten elszenderedett a padlón, a nappali dohányzóasztala mellett a puha szőnyegen.
Amikor a szépséges feleség hazatért, meglepődött, hogy mekkora csend fogadta. A kisfia sem szaladt elé, pedig minden nap alig várta, hogy megjöjjön a mama. Belépett a nappaliba, és néma sikolyra nyílt a szája. Először meg sem látta a férjét, csak a szomszéd hölgy szakadt ruhájú, élettelen testét. Halkan a fiát szólította, de nem jött válasz. Tétován közelebb lépett a dohányzóasztalhoz, és meglátta a gyermeket, mellette meg a békésen szuszogó férjét, aki észre sem vette, hogy a szőnyeget már átitatta a fia vére. Végre kiszakadt a nőből egy fájdalmas sikoly, ahogy a padlóra rogyott. A férfi a sikolyra felriadt, rögtön hívta a mentőket, de már minek? Minek?
A feleséget nem érdekelte az érkező mentő, sem a rögtön értesített rendőrség. Nem törődött azzal, hogy elszállították a férjét, és hogy őt is elvitték a kórházba. Mit érdekelte őt, hogy az orvosok mindenféle sokkról beszéltek?! A szeme előtt mindig ott látta a kisfiát, azt az ártatlan angyalt, vérbe fagyva, mert beütötte a fejecskéjét az asztal sarkába. Tudta, hogy minden a művész hibája. Tudta, hogy ő tehet a gyermek haláláról.
Teltek múltak a hetek, és a feleség csak gyászolt, míg a szívét teljesen meg nem fagyasztotta a fájdalom. Aztán egy nap meglátogatta őt a Bosszú. Először igazán türelmes volt. Meghallgatta minden panaszát. Ó, igen, ehhez végtelen türelem kellett, hiszen panaszból annyi volt, hogy a legnagyobb folyót is el lehetett volna rekeszteni vele. Aztán… végighallgatta a dühöngését, az orvosokkal ellentétben nem akarta csillapítani a dührohamait. Sőt, ha lehet, még biztatta is őket. Rajta, add ki magadból! Tombolj! És a szépséges feleség tombolt, dühöngött, sikoltozott. A Bosszú csak ezután tett neki ajánlatot. Ajánlatot, amelyet nem lehetett visszautasítani.
A nő ezután jobban lett. Az orvosok azt mondták, végre túltette magát a gyászon, de valójában csak a Bosszú szavai lebegtek a szeme előtt, és amikor végre elengedték, a javaslatai szerint cselekedett. Hazatért, de a nappaliba nem tette be többé a lábát. Egyenesen a szobájába ment, a szekrény tetejéről levette a régi, poros hegedűtokot, és elővette a hangszerét. Ajkai – hónapok óta először – mosolyra görbültek, ahogy megsimogatta a hangszerét. Mosolyogva a könyvespolchoz lépet, amelyen megannyi kotta porosodott. Felnyalábolt egy rakással belőlük, és egyenesen a temetőbe ment. A lábai egyenesen a kisfia sírjához vitték, ahol azonnal játszani kezdett. Mesterien húzta a vonót, s a hegedű olykor lágy, máskor sikító hangjai szinte visszhangoztak a parton. A nő csak játszott, játszott, és senki sem merte megzavarni. A zene gyönyörű volt és rettenetes. Egyszer csengő, vidám, mint a kisgyermek, akinek játszott, máskor kegyetlen és metsző, mint a világ, aki elvette a szép nőtől ezt az égi tüneményt. A csodálatos, tengerparti városban nem szólt többet a zene. Mintha minden más hangszer elnémult volna, ha a nő hegedűje jajgatott. Az emberek lassan megfeledkeztek a művészetről, mintha a fájdalmas hegedűszó hallatán meghaltak volna a Múzsák. Ha egy festő az üres vászonra nézett, csak azt látta a szeme előtt, hogy vérző könnyeket hullat a gyönyörű hegedű, és megállt a kezében az ecset. A komponista szíve összeszorult, ha a kottára nézett, mert semmi más nem járt a fejében, csak a gyermek és a gyönyörű nő zokogása. A költő nem talált többé rímeket, és szinte égette a kezét a toll, és az író sem tudta többé, hol a helye, mert mindenütt csak gyász volt és síró hegedűszó.
Teliholdas éjjeleken még ma is messziről meghallani a hegedű sikolyát, bár az apró, tengerparti temetőben ritkán jár ember. A gyönyörű városból rég elköltöztek a művészek, de mindhiába tették, soha többé nem tudtak alkotni. Bárhol jártak, mindig a fülükbe csengett a régi zeneszó, és aki találkozott velük, soha többé nem tudott másra gondolni. A világ nem tudta, mi történt, csak azt, hogy lassan eltűnt a zene. Bárki, aki hangszerre nézett, úgy érezte, menten megszakad a szíve. A nő is tudta, hogy a bosszúja mindenkit elért. Soha senki nem élvezhette többé a hegedűszót, csak a kisfia, és a Bosszú. A Bosszú, aki gyakran meglátogatta, és mosolyogva, némán hallgatta, ahogy fáradhatatlanul játszott a démoni hegedűn.
A novellát A Fantasy Boom novellapályázatra írtam még tavaly, amely szintén képről írós játék volt. A weboldal negyedik képét választottam, mert szinte rögtön eszembe jutott róla ez a novellácska.
A démoni hegedű
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hegedűművész, és annak volt egy szépséges felesége. Egy csodálatos, tengerparti város festői kertvárosában éltek, ahol a művészet úgy járta át a levegőt, mint a pékséget a friss kenyér illata. Sokan mondogatták, hogy a helyet a zene élteti, és tízezrek jártak csodájára a hatalmas koncerttermeknek. Nem volt olyan művész, aki ne álmodott volna arról, hogy legalább néhány napot az életéből ezen a csodálatos helyen töltsön, és itt várja a Múzsák csókját.
Ez úgy kezdődik, mint egy mese, ugye? Csak az a baj, hogy nem az a vége, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. A művész ugyanis híres nőcsábász hírében állt, a lány meg… talán túlságosan is szerette a férfit, aki nem érdemelte meg, hiszen még arra is hajlandó volt érte, hogy félretegye a saját hangszerét. Elég az eléghez, a hegedűművész egy nap nem tért haza. Aztán… nem jött haza sem másnap, sem harmadnap. Amikor végre egy hónap múlva beállított… felesleges lett volna tagadnia, merre járt. De a szépséges feleség megbocsátotta csapodárságát, hiszen szerette a férfit, és nem akarta, hogy a gyermeke apa nélkül nőjön fel. Titkon remélte, hogy a művész egyszer csak lecsillapodik. A muzsikus azonban nem igazán törődött azzal a ténnyel, hogy immár nem csak a feleségéért, hanem a kisfiáért is felelős, alkalmanként visszatért kicsapongó életmódjához, és hetekre eltűnt a családja életéből. A nő csak tűrt, tűrt… a gyermek meg szépen cseperedett.
Egy nap, amikor a hegedűművész három hét távollét után még mindig ittasan tért haza, meglepődött, hogy a feleségét nem találta otthon. Az immár négy éves kisfiára a szomszéd hölgy vigyázott, és minden kertelés nélkül felvilágosította, hogy a neje épp a közeli boltban dolgozik, éhbérért, csak hogy eltartsa a kisfiát. A művész ezzel vajmi keveset törődött. A szomszéd hölgy ugyanis legalább olyan szép volt, mint a felesége. Szó szót követett, azonban a nő nem állt kötélnek, hiszen igazán tisztességes volt, arról nem is beszélve, hogy a hegedűművész viselkedése finoman szólva is taszította. A férfi azonban – még mindig részegen – úgy döntött, akkor is eleget tesz a vágyainak. De a nő sikoltozott, aztán meg a fia is sírni kezdett, és… komolyan, ki bír ilyen lármában tiszta fejjel gondolkodni?! Aztán csend lett, fülsüketítő csend, és a férfi végre elégedetten elszenderedett a padlón, a nappali dohányzóasztala mellett a puha szőnyegen.
Amikor a szépséges feleség hazatért, meglepődött, hogy mekkora csend fogadta. A kisfia sem szaladt elé, pedig minden nap alig várta, hogy megjöjjön a mama. Belépett a nappaliba, és néma sikolyra nyílt a szája. Először meg sem látta a férjét, csak a szomszéd hölgy szakadt ruhájú, élettelen testét. Halkan a fiát szólította, de nem jött válasz. Tétován közelebb lépett a dohányzóasztalhoz, és meglátta a gyermeket, mellette meg a békésen szuszogó férjét, aki észre sem vette, hogy a szőnyeget már átitatta a fia vére. Végre kiszakadt a nőből egy fájdalmas sikoly, ahogy a padlóra rogyott. A férfi a sikolyra felriadt, rögtön hívta a mentőket, de már minek? Minek?
A feleséget nem érdekelte az érkező mentő, sem a rögtön értesített rendőrség. Nem törődött azzal, hogy elszállították a férjét, és hogy őt is elvitték a kórházba. Mit érdekelte őt, hogy az orvosok mindenféle sokkról beszéltek?! A szeme előtt mindig ott látta a kisfiát, azt az ártatlan angyalt, vérbe fagyva, mert beütötte a fejecskéjét az asztal sarkába. Tudta, hogy minden a művész hibája. Tudta, hogy ő tehet a gyermek haláláról.
Teltek múltak a hetek, és a feleség csak gyászolt, míg a szívét teljesen meg nem fagyasztotta a fájdalom. Aztán egy nap meglátogatta őt a Bosszú. Először igazán türelmes volt. Meghallgatta minden panaszát. Ó, igen, ehhez végtelen türelem kellett, hiszen panaszból annyi volt, hogy a legnagyobb folyót is el lehetett volna rekeszteni vele. Aztán… végighallgatta a dühöngését, az orvosokkal ellentétben nem akarta csillapítani a dührohamait. Sőt, ha lehet, még biztatta is őket. Rajta, add ki magadból! Tombolj! És a szépséges feleség tombolt, dühöngött, sikoltozott. A Bosszú csak ezután tett neki ajánlatot. Ajánlatot, amelyet nem lehetett visszautasítani.
A nő ezután jobban lett. Az orvosok azt mondták, végre túltette magát a gyászon, de valójában csak a Bosszú szavai lebegtek a szeme előtt, és amikor végre elengedték, a javaslatai szerint cselekedett. Hazatért, de a nappaliba nem tette be többé a lábát. Egyenesen a szobájába ment, a szekrény tetejéről levette a régi, poros hegedűtokot, és elővette a hangszerét. Ajkai – hónapok óta először – mosolyra görbültek, ahogy megsimogatta a hangszerét. Mosolyogva a könyvespolchoz lépet, amelyen megannyi kotta porosodott. Felnyalábolt egy rakással belőlük, és egyenesen a temetőbe ment. A lábai egyenesen a kisfia sírjához vitték, ahol azonnal játszani kezdett. Mesterien húzta a vonót, s a hegedű olykor lágy, máskor sikító hangjai szinte visszhangoztak a parton. A nő csak játszott, játszott, és senki sem merte megzavarni. A zene gyönyörű volt és rettenetes. Egyszer csengő, vidám, mint a kisgyermek, akinek játszott, máskor kegyetlen és metsző, mint a világ, aki elvette a szép nőtől ezt az égi tüneményt. A csodálatos, tengerparti városban nem szólt többet a zene. Mintha minden más hangszer elnémult volna, ha a nő hegedűje jajgatott. Az emberek lassan megfeledkeztek a művészetről, mintha a fájdalmas hegedűszó hallatán meghaltak volna a Múzsák. Ha egy festő az üres vászonra nézett, csak azt látta a szeme előtt, hogy vérző könnyeket hullat a gyönyörű hegedű, és megállt a kezében az ecset. A komponista szíve összeszorult, ha a kottára nézett, mert semmi más nem járt a fejében, csak a gyermek és a gyönyörű nő zokogása. A költő nem talált többé rímeket, és szinte égette a kezét a toll, és az író sem tudta többé, hol a helye, mert mindenütt csak gyász volt és síró hegedűszó.
Teliholdas éjjeleken még ma is messziről meghallani a hegedű sikolyát, bár az apró, tengerparti temetőben ritkán jár ember. A gyönyörű városból rég elköltöztek a művészek, de mindhiába tették, soha többé nem tudtak alkotni. Bárhol jártak, mindig a fülükbe csengett a régi zeneszó, és aki találkozott velük, soha többé nem tudott másra gondolni. A világ nem tudta, mi történt, csak azt, hogy lassan eltűnt a zene. Bárki, aki hangszerre nézett, úgy érezte, menten megszakad a szíve. A nő is tudta, hogy a bosszúja mindenkit elért. Soha senki nem élvezhette többé a hegedűszót, csak a kisfia, és a Bosszú. A Bosszú, aki gyakran meglátogatta, és mosolyogva, némán hallgatta, ahogy fáradhatatlanul játszott a démoni hegedűn.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése