Hűtlen halak

Ismét egy Állati mesét osztok meg.

Hűtlen halak

Hatalmas cápa járta a tenger mélyét, az a fajta, akitől megriadtak a halrajok és menekültek a magányos fókák, sőt, még a többi cápa is kitért az útjából. A híre eljutott egy kalauzhal raj fülébe is, akik összedugták a fejüket, és eldöntötték: otthagyják a ráját, akit eddig követtek, és csatlakozni fognak a nagy cápához.

Kérdezte tőlük a rája:

– Hát nincs velem jó dolgotok? Nem kaptok eleget enni? Nem védelek meg benneteket? Miért hagytok el engem?

A kalauzhalak rávágták:

– Ő nagyobb, erősebb, mint te, vele jobb lesz nekünk. Eleget eszünk veled, de vele aztán minden nap lakomázhatunk. Ő majd mindenkitől megvéd minket.

Hiába kérlelte őket a rája, nem maradtak vele. Gyorsan megkeresték a hatalmas cápát, és követni kezdték. Igen ám, de a cápa nem akarta, hogy kalauzhalak sertepertéljenek körülötte.

– Még szép, majd eleszitek előlem a zsákmányomat! Hess innen, halacskák, vagy titeket is felfallak! – mordult rájuk a cápa.

Ígértek mindent a halak, győzködték, hogy a cápának is ez lesz a legjobb, próbálkoztak napokig, hetekig, de a cápát nem lehetett meggyőzni, elkergette a kalauzhalakat.

Szomorúan úszott vissza a kalauzhal raj a rájához, de csalódniuk kellett: a rája új kalauzokra talált, akik boldogan úszkáltak körülötte.

– Sajnálom – mondta nekik –, de nem jöhettek vissza. Vártam rátok napokig, hetekig, hátha meggondoljátok magatokat, de nem tettétek meg. Most már új kalauzhalak csatlakoztak hozzám, nektek már nem jutna elég eleség. Menjetek csak vissza a cápához!

Ott maradtak hát csüggedten a kalauzhalak, nem fogadta be őket a cápa, nem kellettek már a rájának sem. Mit tehettek mást, elindultak világgá.

(A történethez ugyan már rajzoltam egy illusztrációt, de nem sikerült jó fényképet csinálnom róla, így egy cápát töltök fel Nyíregyházáról)