Újabb régi vers a 2007-es korszakomból.
Mély levegőt vesz a megfáradt vándor,
Gondolkozik, de már alig áll lábon,
Fáradt teste lerogyik egy székre,
Bágyadtan szól, aludna, de mégse…
Beszélget, de nem tudja már, hogy mit mond,
Beszél, hisz már olyan régen volt itthon,
Régen szülei felé se nézett,
De újra hazahívta a végzet.
Sokat sírtak, de ennek már vége:
„Újra itthon a család szeme fénye…”
Régen elment, de hazatért újra,
Vagy csak erre húzta őt a vándorútja?
Százszor indult meg hazafelé lába,
Hol a kis család reménykedve várta,
Mindannyiszor fordult vissza útja,
Most hazatért… elindul-e újra?
Ígér, esküszik, szava már csak sóhaj,
„Itthon… örökre…” ennyi az óhaj.
Telnek a percek, szíve erre ver:
„Pihenek… aztán újra útra fel!”
A tékozló fiú
Mély levegőt vesz a megfáradt vándor,
Gondolkozik, de már alig áll lábon,
Fáradt teste lerogyik egy székre,
Bágyadtan szól, aludna, de mégse…
Beszélget, de nem tudja már, hogy mit mond,
Beszél, hisz már olyan régen volt itthon,
Régen szülei felé se nézett,
De újra hazahívta a végzet.
Sokat sírtak, de ennek már vége:
„Újra itthon a család szeme fénye…”
Régen elment, de hazatért újra,
Vagy csak erre húzta őt a vándorútja?
Százszor indult meg hazafelé lába,
Hol a kis család reménykedve várta,
Mindannyiszor fordult vissza útja,
Most hazatért… elindul-e újra?
Ígér, esküszik, szava már csak sóhaj,
„Itthon… örökre…” ennyi az óhaj.
Telnek a percek, szíve erre ver:
„Pihenek… aztán újra útra fel!”
(Fénykép a Göcseji Falumúzeumból)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése