Írtam egy novellacsokrot pár évvel ezelőtt "Akik látják az éveket" címmel. Előveszem hát ezeket a borongós hangulatú novellákat is.
A szép, idős nő elgondolkozva, szomorú szemekkel nézett rá a hatalmas fára. Az arcára kiülő fájdalom egy egész világ, nem csak egyetlen fa sorsáért szólt.
– Sajnálom – suttogta.
Reménytelenül sóhajtott, ahogy végighúzta ujjait a fa simára kopott kérgén. Maga ültette, gondozta, nevelgette… megmetszette, ahol kellett, a neveletlen gallyakat meg rendre szétválasztotta, hogy ne csépeljék egymást. Ha tehette volna, megóvta volna mindentől, még a leveleket, ágakat tépő széltől is, de már a kezdet kezdetén tudta, a fa túlnő gondoskodó kezein.
A nő sohasem gondolta volna, hogy egyszer így fogja látni. Még mindig gyönyörű volt az égbe szökő óriás, de ágai kiszáradtak, valaha zöld, virágzó lombja megfakult. Az őszi fák levelei zöldből lassan aranyra, vörösre, barnára váltanak, de az ő szeretett fája egyszerűen megszürkült… eltűnt belőle a szín, mintha csak elfelejtett volna valamit. Valami fontosat, ami nélkül nem lehet olyan ragyogó, mint egykor. Nem segített rajta semmi, a gondozás, a szeretetteljes törődés már nem hozta meg az eredményt. A valaha ragyogó, különleges virágok is lassan szürkék lettek, akárcsak a fa levelei. Csak néha bukkant fel egy-egy bimbó, ami a régi időkre emlékeztetett, de az is hamar lehullott, vagy lassan éppoly szürkévé vált, mint társai. Ami mégis a fán maradt, az néha egy-egy pillanatra felélénkítette a körülötte növekedő leveleket és virágokat, és néha már-már úgy tűnt, van remény, lehet jövő… de a fa többi ága ugyanolyan szürke leveleket hozott.
A fa haldoklott, és már azt sem érezte, hogy a szél játszik az ágai közt, elfelejtette a frissítő harmatot, csak szomorúan nézett át a kert többi fájának lombja felett, amelyek lassan vele együtt pusztultak. Látta a múltat, a jelent és ismerte az összes lehetséges jövőt. Az összes jövőt, amikben ő már nem létezett.
A Kertész közelebb lépett, és megölelte a vastag fatörzset, ami eddig minden viszontagságnak ellenállt, de már nem érezte az élet régi, energikus lüktetését. A nő örök szemeiben könnycsepp csillant. A fa már nem szólt hozzá. Hiába várta megnyugtató csendes suttogását, vagy szomorkás meséit a messzi Földről, amit ő képviselt ebben a szürkülő világban, semmi sem történt. A nő szomorú sóhajjal fordult meg, és könnyekkel a szemében sietett be templomába.
Már évszázadokkal ezelőtt látta, ahogy egy-két szürke falevél jelent meg az ágakon, de akkor még nem gondolta, hogy ilyen nagy lehet a baj. Később egyre nehezebben találhatott zöld leveleket, de a virágok még eleven színekben ragyogtak. Régen minden levél és virág alakja más volt, ma már egyre egyformábbak, egyre színtelenebbek növekedtek a fán. Igaz, ami igaz, sokszor nagyon sokáig nem hullottak le, de a fa ettől mégsem tűnt élőnek.
A fa nem remegett meg az újabb szélfuvallattól, de minden ágában, levelében érezte a készülődő vihart. A Kertész már nem hallhatta, hogy a szél játszani kezdett a levelekkel, és szélkíséretben a fa is dúdolni kezdett.
„Kertészt küldök a másik, hatalmasabb kertbe, ami nélkül ez a kert sem létezhet. Kertészt küldök, aki gyomlál, gondoz, nevel, nemesít… és ha kell, megmenti mind a két világot. Menj, Csillag, pusztíts és teremts… és te is menj, Suttogás! Figyelmeztesd, aki meghallgat!” – dúdolta az ősi fa, és mint apró könnycseppet, újra lehullajtott egy megszürkült falevelet.
Éjszaka volt, a felhőtlen, a csillagos eget hirtelen egy pillanatra szokatlan, szürke fény töltötte be. Mintha angyal szállt volna el a városok felett, minden elcsendesedett. A semmiből, a végtelen űrből egy Csillag indult el a Föld felé. A világ egy perc alatt véget ért, majd elindult újra, megkezdve az új időszámítást.
Időszámítás
A szép, idős nő elgondolkozva, szomorú szemekkel nézett rá a hatalmas fára. Az arcára kiülő fájdalom egy egész világ, nem csak egyetlen fa sorsáért szólt.
– Sajnálom – suttogta.
Reménytelenül sóhajtott, ahogy végighúzta ujjait a fa simára kopott kérgén. Maga ültette, gondozta, nevelgette… megmetszette, ahol kellett, a neveletlen gallyakat meg rendre szétválasztotta, hogy ne csépeljék egymást. Ha tehette volna, megóvta volna mindentől, még a leveleket, ágakat tépő széltől is, de már a kezdet kezdetén tudta, a fa túlnő gondoskodó kezein.
A nő sohasem gondolta volna, hogy egyszer így fogja látni. Még mindig gyönyörű volt az égbe szökő óriás, de ágai kiszáradtak, valaha zöld, virágzó lombja megfakult. Az őszi fák levelei zöldből lassan aranyra, vörösre, barnára váltanak, de az ő szeretett fája egyszerűen megszürkült… eltűnt belőle a szín, mintha csak elfelejtett volna valamit. Valami fontosat, ami nélkül nem lehet olyan ragyogó, mint egykor. Nem segített rajta semmi, a gondozás, a szeretetteljes törődés már nem hozta meg az eredményt. A valaha ragyogó, különleges virágok is lassan szürkék lettek, akárcsak a fa levelei. Csak néha bukkant fel egy-egy bimbó, ami a régi időkre emlékeztetett, de az is hamar lehullott, vagy lassan éppoly szürkévé vált, mint társai. Ami mégis a fán maradt, az néha egy-egy pillanatra felélénkítette a körülötte növekedő leveleket és virágokat, és néha már-már úgy tűnt, van remény, lehet jövő… de a fa többi ága ugyanolyan szürke leveleket hozott.
A fa haldoklott, és már azt sem érezte, hogy a szél játszik az ágai közt, elfelejtette a frissítő harmatot, csak szomorúan nézett át a kert többi fájának lombja felett, amelyek lassan vele együtt pusztultak. Látta a múltat, a jelent és ismerte az összes lehetséges jövőt. Az összes jövőt, amikben ő már nem létezett.
A Kertész közelebb lépett, és megölelte a vastag fatörzset, ami eddig minden viszontagságnak ellenállt, de már nem érezte az élet régi, energikus lüktetését. A nő örök szemeiben könnycsepp csillant. A fa már nem szólt hozzá. Hiába várta megnyugtató csendes suttogását, vagy szomorkás meséit a messzi Földről, amit ő képviselt ebben a szürkülő világban, semmi sem történt. A nő szomorú sóhajjal fordult meg, és könnyekkel a szemében sietett be templomába.
Már évszázadokkal ezelőtt látta, ahogy egy-két szürke falevél jelent meg az ágakon, de akkor még nem gondolta, hogy ilyen nagy lehet a baj. Később egyre nehezebben találhatott zöld leveleket, de a virágok még eleven színekben ragyogtak. Régen minden levél és virág alakja más volt, ma már egyre egyformábbak, egyre színtelenebbek növekedtek a fán. Igaz, ami igaz, sokszor nagyon sokáig nem hullottak le, de a fa ettől mégsem tűnt élőnek.
A fa nem remegett meg az újabb szélfuvallattól, de minden ágában, levelében érezte a készülődő vihart. A Kertész már nem hallhatta, hogy a szél játszani kezdett a levelekkel, és szélkíséretben a fa is dúdolni kezdett.
„Kertészt küldök a másik, hatalmasabb kertbe, ami nélkül ez a kert sem létezhet. Kertészt küldök, aki gyomlál, gondoz, nevel, nemesít… és ha kell, megmenti mind a két világot. Menj, Csillag, pusztíts és teremts… és te is menj, Suttogás! Figyelmeztesd, aki meghallgat!” – dúdolta az ősi fa, és mint apró könnycseppet, újra lehullajtott egy megszürkült falevelet.
*
Éjszaka volt, a felhőtlen, a csillagos eget hirtelen egy pillanatra szokatlan, szürke fény töltötte be. Mintha angyal szállt volna el a városok felett, minden elcsendesedett. A semmiből, a végtelen űrből egy Csillag indult el a Föld felé. A világ egy perc alatt véget ért, majd elindult újra, megkezdve az új időszámítást.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése