Ők

Üdv!

Az októberi Minerva témája a hit, félig-meddig ez ihletett meg, de abba már egy másik történetemet küldtem el.

Ők

A fedélzeti számítógép nélkül is tudta, hogy az alatta élő lények furcsák. Még azelőtt felkészítették erre, mielőtt az űrhajóra tette a lábát, de még így is meglepődve figyelte őket odafentről. Megbízták azzal, hogy értse meg minden szokásukat, motivációjukat, kultúrájukat, mielőtt… azelőtt, de nem járt közelebb a megoldáshoz, mint aznap, amikor bolygó körüli pályára állította az űrhajóját. Szigorúan megtiltották neki, hogy lemenjen közéjük, és kapcsolatba lépjen bárkivel, de valamiért vonzotta az, hogy megtegye. Az elmúlt hónapok szúrópróbaszerű vizsgálatai nem hoztak annyi eredményt, mint várta. Már ismerte a lentiek nyelveit, megtanulta, mit hogyan csinálnak, de a dolgok miértjét nem értette.

Elhatározásra jutott.

– Uram – figyelmeztette bársonyos hangon a fedélzeti számítógép, amikor beprogramozott egy leszállási koordinátát –, a parancsa úgy szólt, hogy nem léphet kapcsolatba a lentiekkel.

Bosszúsan felhorkantott, és magyarázatot adott a gépnek.

– A parancs úgy szólt, hogy tanulmányozzam őket, idefentről ez majdnem teljesen lehetetlen. Nem fogom leleplezni magam, csak elvegyülök egy kicsit. Nem fognak rájönni, hogy nem tartozom közéjük.

A robot nem felelt, csak megkezdte a leszállást. A hajó kapitánya elvigyorodott. Tudta, hogy jó döntés volt a régi fedélzeti számítógép beépítése, az új modell felülbírálta volna az utasítását az eredeti parancsra hivatkozva.

A hajó gyorsan földet ért, de habozott a kiszállás előtt. Nem ez volt az első alkalom, amikor egy intelligens idegen fajjal volt dolga, de ez volt az első, hogy a parancsot megszegve ennyire közel jött hozzájuk.

Elrejtette az űrhajót, majd igyekezett elvegyülni. Furcsamód senkinek sem tűnt fel, hogy nem úgy öltözködött, mint a körülötte lévők. Úgy sétálhatott a nagyváros tömegében, mintha egy lenne az ott élők között, senki sem kérdezte, mit keresett ott. Csakhamar kivett egy hotelszobát az előre betanult nyelvi formulák segítségével, hogy még közelebb kerülhessen a lényekhez. Csak egy napig akart odalent maradni.



***

Két évvel később, amikor a kapitány végre hazatért a különös bolygóról, rögtön a parancsnoka elé vezették.

– Megszegte a parancsomat, kapitány – szólalt meg hosszú percek után a parancsnok.

A kapitány csak biccentett, hiszen nem vitathatta a tényt: lement a lények közé, és kapcsolatba is lépett velük. De a feladatát elvégezte. Ezt a parancsnoka is jól tudta.

– Tisztában vagyok vele, hogy elvégezte a feladatát, de a jövőben lehetőleg igyekezzen ezt a parancsnak megfelelő formában tenni.

Vigyorogva biccentett.

– Tehát? – kérdezte felvont szemöldökkel a parancsnoka.

– Uram, arra a következtetésre jutottam, hogy a bolygót nem pusztíthatjuk el. Bár technikai szintjük meglehetősen silány, a kultúrájuk számomra átláthatatlanul kaotikus, a szokásaik értelmetlenek… van bennük valami… valami megmagyarázhatatlan.

– Mi lenne az a valami?

– Hisznek, uram.

– Mit csinálnak?

– Tudom, a mi nyelvünkön ennek nincs semmi értelme, és nem is tudom pontosan meghatározni, mit jelent, de arra a következtetésre jutottam, hogy ez az érzelmi és tudatállapot teszi egyedivé őket az univerzumban. Reménykednek olyan dolgokban, amiknek olyan csekély a valószínűsége, hogy mi egyszerűen azt mondanánk, nincs rá esély. Őrült ötleteket valósítanak meg pusztán azért, mert elhiszik, hogy sikerülhet, emiatt olyan lenyűgözően, értelmetlenül egyediek, hogy nem találsz két ugyanolyat közöttük, pedig kerestem. Annyira… kreatívak.

– Ez nem jelenthet ránk veszélyt? – érdeklődött a parancsnok.

A kapitány visszaemlékezett az összes őrült videóra és a teljesen értelmetlen, de szórakoztató kulturális termékre, és megrázta a fejét.

– Nem, parancsnok. Nem jelenthet ránk veszélyt. Leléphetek?

A parancsnok engedélyével visszavonult, hogy megnézzen még egy vicces videót. Ezeket sohasem lehetett megunni!