Elszabadulva – Kreatív írás kép alapján 88.

Üdv!

Rákaptam a képről írós játékokra. Hamarosan mindet fel is töltöm. Amolyan ötperces történetecskék, tényleg rövidek, de örömmel írtam mindet. A játék újra a Talentum oldaláról származik, itt találjátok.


Elszabadulva


Kate csak állt az egyetem főépületében, és az őshüllőre meredt. A saját szemével látta, de még mindig nem fogta fel teljes mértékben, hogy erre képes a tudomány. Életre keltett egy lényt, ami már évezredekkel ezelőtt eltűnt a Föld felszínéről. Tiszta Jurassic Park!

Mindig is büszke volt arra, hogy az mekkora szerepet játszott az egyeteme abban, hogy erre sor kerülhessen. Minden azzal kezdődött, hogy feltérképezték a Penn Egyetemen a mamut genomját. Persze ez nem volt elég ahhoz, hogy feltámasszák a kihalt lényt, de mivel ez volt az első alkalom, hogy egy több ezer éve kihalt állat DNS-ét térképezték fel ennyire részletesen, nos, nagy lépés volt előre. Miután a Japánok átkutatták egész Szibériát, hogy olyan megfagyott mamutot találjanak, amelyben működőképes, ráadásul épp DNS-re bukkanhatnak. Bármennyire is valószínűtlen volt, hogy ilyet találhatnak, sikerrel jártak, és aztán… nos, nem volt megállás. A japán mamutbébit követően felbolydult a tudományos élet, és aki élt és mozgott, belevetette magát a „feltámasztás projektbe”. A dinoszauruszok feltámasztása még a mamutoknál is esélytelenebbnek tűnt, és nem állt a kutatók rendelkezésére Deus ex Borostyán szúnyog a használható DNS-sel. De Kate most itt állt a ketrecbe zárt ex-őshüllő előtt, ami kíváncsian nézett vissza rá, majd lassan közelebb lépett hozzá. Igen. Erre képes a tudomány. Hogy madarakból „dinoszauruszosították” vissza az lényeket, vagy valami DNS-ből klónozták, azt nem tudta a lány, de nem is érdekelte: itt állt egy dinoszaurusz előtt!

Kate továbblépett a második ketrec elé, ahol egy tucat kisebb lény szaladgált, mit sem törődve a közönséggel. A ketrec melletti tájékoztató szerint az apróságok mindenevők voltak, de elsősorban kisebb állatokkal táplálkoztak. A harmadik, hatalmas ketrecben volt a „kiállítás” fénypontja, egy Dilophosaurus. Bár a tájékoztatószöveg szerint „genetikailag kikapcsolták benne a ragadozó ösztönt”, és amúgy is „gyenge volt a fogazata, és valószínűleg elsősorban dögevő volt”, a nő úgy érezte, mintha a lény őt fixírozta volna… érezhetően tápláléknak nézve.

– Szia! – mondta neki, mintha a hüllő értené. – Remélem, nem szeretnél felfalni. Nem? Na, ennek örülök.

Azért megborzongott a gondolatra. Legalább ennyit meg lehetett volna tanulni a filmekből: ne élessz újra ősi ragadozókat! A Dilophosaurus közelebb lépett a rácsokhoz, és jól megnézte őt magának, de nem tűnt fenyegetőnek.

– Nem is vagy olyan ijesztő – folytatta a lány. – De azért nem vinnélek haza.

Az órájára nézett, és megszaporázta a lépteit. Francba. Már tíz percet késett az órájáról. Remélhetőleg a tanár meg fogja érteni, hogy nem mehetett el csak úgy a dinoszauruszok mellett… ha meg nem, annyi neki.

A dinoszauruszok után meglepően unalmas volt az órája. Nem arról volt szó, hogy nem érdekelte az anyag, de a gondolatai folyton visszatértek a lényekhez. A jegyzeteire nézve nem lepődött meg, hogy a kivetített képletek helyett stilizált dinókat firkantott le. Végre véget ért az órája, és elindulhatott ebédelni. Sokat szöszmötölt a holmija elpakolásával, így mire kilépett a teremből, már teljesen egyedül volt a folyosón. Távolról mintha kiáltozást hallott volna, de nem törődött vele, hiszen az egyetemen mindig volt valami zaj. Ráérősen elindult a főbejárat felé. Nem zavartatta magát, amikor elsietett mellette pár tanár és diák, betudta annak, hogy hamarosan kezdődött a következő óra.

Gyorsan leért a földszintre, és elindult a hátsó ajtó felé, amikor a szeme sarkából azt látta, mintha elszaladt volna mellette valami. Akkora volt, mint a kis dinoszauruszok a bejárat mellett, de végül elhitette magával, hogy csak az érzékei játszottak vele. Amikor szó szerint szembe találkozott a Dilophosaurusszal már nem hitethette el magával, hogy megcsalta őt a szeme.

– Szia – suttogta rekedten.

A dinoszaurusz látszólag fülelve, óvatosan közeledett felé. Kate-ben két ösztön viaskodott egymással. Az egyik azt visította, hogy fuss, menekülj az istenért, menj már, mert mindjárt ideér. A másik viszont határozottan ráparancsolt, hogy maradjon a helyén, ne mozduljon. A lány nem tudta, melyikre hallgasson. A Dilophosaurus megállt előtte, és megszaglászta őt. Kate érezte a leheletét, és legszívesebben sikított volna, de megdermesztette a félelem.

A lény nézegette egy darabig, de amikor hirtelen elszaladt mellettük az egyik kis dinó, amit Kate korábban látott, a nagyobb ragadozó rögtön a nyomába eredt, figyelmen kívül hagyva a dermedt embert.

Kate csak egy perc múlva szedte össze magát annyira, hogy meg tudjon mozdulni, akkor viszont olyan gyorsan szedte a lábát, mint még soha. Amint kiért az egyetem épületéből, úgy érezte, mintha véget ért volna egy rémálom.

– Kate, hé, Kate! – bökte meg valaki az oldalát.

Hirtelen felkapta a fejét.

– Mi?

– Bealudtál. Vége az órának.

Kate pislogva nézett körbe. A többiek már pakolták a holmijukat. Csak álmodta volna? Olyan valóságosnak tűnt. Lassan ő is a táskájába rakta a cuccát, és fejcsóválva elindult kifelé. Az ajtón kilépve a távolból sikítás hangja ütötte meg a fülét. Nem. Biztos, hogy csak a képzelőereje szórakozott vele. Még mindig az álom hatása alatt volt.

Azért ezúttal mégis a hátsó bejáratot választotta, hogy véletlen se futhasson bele a dinoszauruszba.

Megjegyzések