Újabb Minervás írás a júliusi otthon témában. Ha érdekel a folyóirat, itt lehet megrendelni, és onnantól kezdve minden hónapban remek írásokat olvashatsz teljesen ingyen egy-egy témában.
Még mindig nem szokta meg teljesen a szeme a látványt. Mielőtt elhagyta a bolygót, eszébe sem jutott, hogy különösnek tartsa a képet, a betontengert és a rengeteg embert, ami akkor fogadta, amikor hazaért, most viszont egyszerűen nem tudta hová tenni. Nem így emlékezett a Földre. Nem így emlékezett az otthonára. Úgy érezte, becsapták őt. Valahol az elméje mélyén tudta, hogy a keveredő emlékei miatt jutott az ereszkedés pillanatában rossz következtetésre, de most mégis… mintha átejtették volna, mert nem érezte azt, hogy hazaérkezett volna.
Újra kényszeredett mosollyal fogadott egy gratulációt, egy szoros kézfogást, de a kedves és minden bizonnyal lelkesítő üdvözlő szavak már nem jutottak el az elméjéig. Köszöntünk, blablabla, hálásak vagyunk, blablabla, hazatérés öröme, blablabla. Tulajdonképp már elsőre sem érdekelte ez az egész ceremónia, de hogy nézett volna ki, ha a díszvendég se szó, se beszéd lelépett volna egy hanyag kalapemeléssel? Magában felkacagott. Tulajdonképp sokkal jobban festett volna, mint az, hogy itt tette a szépet ezeknek az idegen alakoknak, és kihúzott derékkal vigyorgott, mint egy ostoba bájgúnár. Hát nem pont azért ment ki az űrbe, hogy megszabaduljon az ilyen badarságtól?
A beszéd megint hosszúra nyúlt. Komolyan, még az űrhajó monoton zúgása sem volt annyira irritálóan unalmas, mint az üdvözletet mondó selymesen lágy és dallamos hangja. „Könyörgöm, trafálja már el ezt egy aszteroida, vagy valami!” – kiáltotta magában reményvesztetten. Hosszú kínzó percek után a beszéd véget ért. Újabb kézfogás, újabb kedves köszöntő szavak. Szerencsére a többi beszéd csak pár percet vett el az életéből. Elkeseredetten nézett a pezsgőspoharakra, amiket a csinos pincérlányok egyensúlyoztak a tálcáikon, és átkozta az orvosokat, akik megtiltották neki, hogy az elkövetkező hetekben bármilyen alkoholt fogyasszon.
Áldotta az eget, hogy ezen az estélyen nem várták el, hogy ő is beszédet mondjon… valószínűleg tanultak az előző alkalomból. Féloldalasan elvigyorodott. Igazán lényegre törő beszédet tartott:
– Örülök, hogy visszatértem a Földre. Köszönöm. – Ezzel le is sétált a színpadról, és se szép szóval, se könyörgéssel, se fenyegetéssel nem tudták visszacsalogatni, hogy újra felolvassa a tíz oldalas beszédet, amit először a kezébe nyomtak.
Hamarosan ennek a fogadásnak is vége volt, és őt visszakísérték a lakosztályba, ahol elszállásolták. Bosszúsan mérte végig a személytelen szobát. Még az űrhajó fülkéjét is személyesebbé tudta tenni, mint ezt az átkozott helyet. A tekintete a hatalmas ablak fölé kifeszített szövegre villant: „Üdvözlünk itthon!”. Na persze!
Az éjszaka hátra lévő részét bosszankodással töltötte. Maga sem tudta miért, de hajnalra teljesen felhúzta magát. Elege volt ebből a steril tisztaságból és személytelenségből a hotelben. Elege a betontengerből, a kinti neonfényekből, elege e partikból, a köszöntésekből.
Hirtelen indíttatásból felkapta az irattárcáját, zsebre vágta. Tekintete megakadt a mobiltelefonon, de megrázta a fejét. Vállára kanyarította a bőrkabátot, amit valamelyik jótevője vett neki, majd szinte kiviharzott a szállodából. Elindult egy véletlenszerű irányba, hiszen a városnak egyik részét sem ismerte. Tudta, hogy komoly gondja lesz, ha vissza akar majd térni a hotelbe, de őszintén nem gondolta, hogy erre sor fog kerülni.
Lehajtott fejjel sétált végig az utcán, remélve, hogy az emberek, akik arra járnak, lesznek olyan szívesek, hogy kikerüljék őt, ha az útjukba kerül. Úgy érezte, órákon át bolyongott, de nem tudhatta pontosan, hiszen annyira elmerült a gondolataiban.
Amikor a szeme elé került, olyan hirtelen torpant meg, mintha beleütközött volna, pedig még jó tíz méterre állt tőle. Lassan mosoly kúszott az ajkaira. Most már tudta, mi hiányzott. Jó, nyilván nem csak ez az egy dolog hiányzott az elmúlt napokban, hogy hazatért, de tudta, hogy ez is hozzájárult a rossz hangulatához. Tétovázva elindult felé. Amikor elég közel ért, kezét óvatosan kinyújtotta, és úgy érintette meg, mintha valami törékeny tárgy lenne, valami bársonyos tapintású és értékes holmi, ami minden erősebb szorítástól tönkremehet, vagy ami még rosszabb, elillanhat az ujjai közül. Pedig nem volt sem törékeny, sem bársonyos, és nem is illant el, mint az űrben az otthon emléke. A park szélén álló öreg fa kérgét tapintva végre elfogta az az érzés, hogy tényleg hazaért. Igen. A leszállás során végig arról fantáziált, hogy amint leér, mindenütt zöld fákat és füvet fog látni, meg a bárányfelhős kék eget, de csak most kapott egy kis szeletet abból, amiről álmodozott.
Azon kapta magát, hogy már percek óta szorosan ölelte a fát. Felkuncogott, amikor egy hangya a kajára mászott, de nem söpörte le róla. Még a kis viszketés is jól esett. Mennyivel másabb volt idekint, mint a steril szobában! Hirtelen megszólította valaki.
– Mit ölelgeted azt a fát? – kérdezte.
A volt űrhajós elfordította a fejét, és az őt kérdező kölyökre nézett, aki szakadt farmert viselt, és egy gördeszkán egyensúlyozott. A varázs elmúlt, és a férfi kissé zavartan eresztette el a törzset. Megköszörülte a torkát, majd válaszolt:
– Csak azért ölelgettem, mert hazaértem.
A gyerek gondolkodott pár percig.
– Honnan jött haza, az űrből, vagy mi, hogy ennyire örül egy tuskónak?
A férfi hangosan felnevetett.
– Beletrafáltál.
A srác elvigyorodott, és pacsira emelte a kezét.
– Király, haver!
Az űrhajós belecsapott, és szórakozottan figyelte, ahogy a kölyök is gyorsan megölelte a fát, majd elsietett. Megcsóválta a fejét: miért érezte úgy, hogy ez őszintébb köszöntés volt, mint a hosszú és fárasztó ünnepségek az elmúlt hetekben? Vigyorogva paskolta meg a fa törzsét, majd telepedett le a park egyik padjára. Nem tudta még, hova tovább… elvégre ő már otthon volt.
Otthon
Még mindig nem szokta meg teljesen a szeme a látványt. Mielőtt elhagyta a bolygót, eszébe sem jutott, hogy különösnek tartsa a képet, a betontengert és a rengeteg embert, ami akkor fogadta, amikor hazaért, most viszont egyszerűen nem tudta hová tenni. Nem így emlékezett a Földre. Nem így emlékezett az otthonára. Úgy érezte, becsapták őt. Valahol az elméje mélyén tudta, hogy a keveredő emlékei miatt jutott az ereszkedés pillanatában rossz következtetésre, de most mégis… mintha átejtették volna, mert nem érezte azt, hogy hazaérkezett volna.
Újra kényszeredett mosollyal fogadott egy gratulációt, egy szoros kézfogást, de a kedves és minden bizonnyal lelkesítő üdvözlő szavak már nem jutottak el az elméjéig. Köszöntünk, blablabla, hálásak vagyunk, blablabla, hazatérés öröme, blablabla. Tulajdonképp már elsőre sem érdekelte ez az egész ceremónia, de hogy nézett volna ki, ha a díszvendég se szó, se beszéd lelépett volna egy hanyag kalapemeléssel? Magában felkacagott. Tulajdonképp sokkal jobban festett volna, mint az, hogy itt tette a szépet ezeknek az idegen alakoknak, és kihúzott derékkal vigyorgott, mint egy ostoba bájgúnár. Hát nem pont azért ment ki az űrbe, hogy megszabaduljon az ilyen badarságtól?
A beszéd megint hosszúra nyúlt. Komolyan, még az űrhajó monoton zúgása sem volt annyira irritálóan unalmas, mint az üdvözletet mondó selymesen lágy és dallamos hangja. „Könyörgöm, trafálja már el ezt egy aszteroida, vagy valami!” – kiáltotta magában reményvesztetten. Hosszú kínzó percek után a beszéd véget ért. Újabb kézfogás, újabb kedves köszöntő szavak. Szerencsére a többi beszéd csak pár percet vett el az életéből. Elkeseredetten nézett a pezsgőspoharakra, amiket a csinos pincérlányok egyensúlyoztak a tálcáikon, és átkozta az orvosokat, akik megtiltották neki, hogy az elkövetkező hetekben bármilyen alkoholt fogyasszon.
Áldotta az eget, hogy ezen az estélyen nem várták el, hogy ő is beszédet mondjon… valószínűleg tanultak az előző alkalomból. Féloldalasan elvigyorodott. Igazán lényegre törő beszédet tartott:
– Örülök, hogy visszatértem a Földre. Köszönöm. – Ezzel le is sétált a színpadról, és se szép szóval, se könyörgéssel, se fenyegetéssel nem tudták visszacsalogatni, hogy újra felolvassa a tíz oldalas beszédet, amit először a kezébe nyomtak.
Hamarosan ennek a fogadásnak is vége volt, és őt visszakísérték a lakosztályba, ahol elszállásolták. Bosszúsan mérte végig a személytelen szobát. Még az űrhajó fülkéjét is személyesebbé tudta tenni, mint ezt az átkozott helyet. A tekintete a hatalmas ablak fölé kifeszített szövegre villant: „Üdvözlünk itthon!”. Na persze!
Az éjszaka hátra lévő részét bosszankodással töltötte. Maga sem tudta miért, de hajnalra teljesen felhúzta magát. Elege volt ebből a steril tisztaságból és személytelenségből a hotelben. Elege a betontengerből, a kinti neonfényekből, elege e partikból, a köszöntésekből.
Hirtelen indíttatásból felkapta az irattárcáját, zsebre vágta. Tekintete megakadt a mobiltelefonon, de megrázta a fejét. Vállára kanyarította a bőrkabátot, amit valamelyik jótevője vett neki, majd szinte kiviharzott a szállodából. Elindult egy véletlenszerű irányba, hiszen a városnak egyik részét sem ismerte. Tudta, hogy komoly gondja lesz, ha vissza akar majd térni a hotelbe, de őszintén nem gondolta, hogy erre sor fog kerülni.
Lehajtott fejjel sétált végig az utcán, remélve, hogy az emberek, akik arra járnak, lesznek olyan szívesek, hogy kikerüljék őt, ha az útjukba kerül. Úgy érezte, órákon át bolyongott, de nem tudhatta pontosan, hiszen annyira elmerült a gondolataiban.
Amikor a szeme elé került, olyan hirtelen torpant meg, mintha beleütközött volna, pedig még jó tíz méterre állt tőle. Lassan mosoly kúszott az ajkaira. Most már tudta, mi hiányzott. Jó, nyilván nem csak ez az egy dolog hiányzott az elmúlt napokban, hogy hazatért, de tudta, hogy ez is hozzájárult a rossz hangulatához. Tétovázva elindult felé. Amikor elég közel ért, kezét óvatosan kinyújtotta, és úgy érintette meg, mintha valami törékeny tárgy lenne, valami bársonyos tapintású és értékes holmi, ami minden erősebb szorítástól tönkremehet, vagy ami még rosszabb, elillanhat az ujjai közül. Pedig nem volt sem törékeny, sem bársonyos, és nem is illant el, mint az űrben az otthon emléke. A park szélén álló öreg fa kérgét tapintva végre elfogta az az érzés, hogy tényleg hazaért. Igen. A leszállás során végig arról fantáziált, hogy amint leér, mindenütt zöld fákat és füvet fog látni, meg a bárányfelhős kék eget, de csak most kapott egy kis szeletet abból, amiről álmodozott.
Azon kapta magát, hogy már percek óta szorosan ölelte a fát. Felkuncogott, amikor egy hangya a kajára mászott, de nem söpörte le róla. Még a kis viszketés is jól esett. Mennyivel másabb volt idekint, mint a steril szobában! Hirtelen megszólította valaki.
– Mit ölelgeted azt a fát? – kérdezte.
A volt űrhajós elfordította a fejét, és az őt kérdező kölyökre nézett, aki szakadt farmert viselt, és egy gördeszkán egyensúlyozott. A varázs elmúlt, és a férfi kissé zavartan eresztette el a törzset. Megköszörülte a torkát, majd válaszolt:
– Csak azért ölelgettem, mert hazaértem.
A gyerek gondolkodott pár percig.
– Honnan jött haza, az űrből, vagy mi, hogy ennyire örül egy tuskónak?
A férfi hangosan felnevetett.
– Beletrafáltál.
A srác elvigyorodott, és pacsira emelte a kezét.
– Király, haver!
Az űrhajós belecsapott, és szórakozottan figyelte, ahogy a kölyök is gyorsan megölelte a fát, majd elsietett. Megcsóválta a fejét: miért érezte úgy, hogy ez őszintébb köszöntés volt, mint a hosszú és fárasztó ünnepségek az elmúlt hetekben? Vigyorogva paskolta meg a fa törzsét, majd telepedett le a park egyik padjára. Nem tudta még, hova tovább… elvégre ő már otthon volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése