Lány fekete liliommal

Üdv!

A júniusi Minervába írt novellám. Téma: virág, virágzás, kivirágzás. Olvasd el a többiek írását is! Ha érdekel a folyóirat, itt lehet megrendelni, és onnantól kezdve minden hónapban remek írásokat olvashatsz teljesen ingyen egy-egy témában.

Lány fekete liliommal


A ház titkáról – vagy inkább titkairól – senki sem tudott… legalábbis Daviden kívül senki.

A Kent kúria évszázadok óta büszkén terült el a város szélén, bár gyönyörű, veretes kapui már majdnem harminc éve nem tárultak fel senki előtt, a vén kertészt leszámítva, aki néha elvégezte a karbantartási munkálatokat volt munkaadója végakarata szerint. Egyetlen Kent sem tehette rá a kapzsi mancsát, hiába tettek meg mindent. Az utolsó tulajdonos végrendelete kikezdhetetlen volt – legalábbis addig a napig kikezdhetetlennek hitték, amíg David Andrew Kent, az előző tulaj öccsének holmi kalandjából született fia meg nem oldotta a híres rokon feladványát, amit mindenki más a Pokolba kívánt.

Robert Kent a város egyik legnagyobb befektetője, aki tőzsdézéssel akkora vagyonra tett szert, amit még megtippelni sem mertek, rejtélyes halála előtt úgy rendelkezett, hogy csak az kaphatja meg a vagyonát, aki télen virágzó fekete liliommal ülteti körbe a ház mögött álló díszes kutat. Még azt is megszabta, hogy minden rokon csak egyszer próbálkozhat egyetlen télen. Mondani sem kell, hogy ez sokáig senkinek sem sikerült. Az összes örökös örült energiát és pénzt fektetett abba, hogy megszerezze a virágot és ezzel a vagyont, de David jutott hozzá a legközelebb. Az ügyvédje legfrissebb értesülése szerint David Andrew Kent nem csak közel jutott, egészen pontosan meg is oldotta a feladatot, amit mindenki más megoldhatatlannak hitt. Bár élete nagy részét ebbe fektette, most örömmel figyelte, ahogy napról napra szépen fejlődtek a virágai a szép kút körül.

Amikor aztán beköszöntött a tél, és csillogó zúzmara borította be a kutat, mindenki megrökönyödve figyelte, ahogy a liliombimbók kifakadtak, és felfedték éjfekete, csillogó szirmaikat. David nem árulta el a titkát – elsősorban azért, mert a genetikai kísérletei nagy részét amúgy se értették volna a laikusok –, de erre nem is volt szükség: megkapta az örökséget, és Robert Kent ügyvédje fejcsóválva a kezébe nyomta a kúria a kulcsát.

– Aztán nehogy megbánja! – morogta neki. – Nem véletlenül adott Robby Kent megoldhatatlan feladatot.

Davidet nem izgatta a figyelmeztetés. Pontosan egy évvel korábban a kollégiumból átköltözött a kúriába, ami óriási élmény volt a számára, ahogy az is, hogy többé nem kellett a pénzzel törődnie.

A kúria odabent is ugyanolyan előkelő volt, mint kívül, bár a hosszú évek után elég sok renoválásra szorult, hiába gondoskodott róla az öreg kertész. Szerencsére Davidnek nem kellett a pénz miatt aggódnia. David nagyon jól emlékezett arra, amikor először járta körbe az új házát, vagy ahogy magában nevezte, a Birodalmát. Arra a pillanatra, amikor megtalálta a festményt, ami mosolyt csalt az arcára. Egy gyönyörű kép volt egy magányosan álló nőről, aki a kinti kúthoz hasonló háttér előtt mosolygott rá. A férfi meglepődött, hogy a kutat pont ugyanolyan fekete liliomok övezték, mint amiket ő ültetett.

Teljesen megdöbbent, amikor a kép hirtelen mintha megmozdult. A nő szélesebben elmosolyodott, majd lágy, dallamos hangon megszólalt.

– Üdvözöllek a Kent kúriában!

A férfi csak állt és bámulta a képet.

– Ejnye – folytatta a nő –, hát ilyen udvariatlan lesz az új lakótársam?

David összekapta magát.

– Elnézést, helló. A nevem David, csak… meglepődtem. A képek nem szoktak beszélni. Meg mozogni.

A képen lévő nő csilingelő hangon felnevetett.

– Robby is ezt mondta, amikor először meglátott. Angela vagyok.

Szó szót követett, és Angela percről percre, napról napra David életének a részévé vált. Minden nap cseverésztek egy kicsit, és hamarosan megszokottá vált, hogy minden este elköszöntek egymástól. A férfi néha azt kívánta, hogy bár ne csak egy festmény lenne, hanem valóságos személy, hogy megérinthesse, megcsókolhassa. Minden álmát a nő töltötte be: ott állt a holdfényben a fekete liliomok között, csilingelően kacagva, incselkedve, csak egy karnyújtásnyira, mégis elérhetetlen távolságban.

Teliholdad éjszaka volt, amikor a vágya valóra vált. Nem tudta, hogy történt, de nem is igazán érdekelte. Épp a dolgozószobában szöszmötölt valamit a számítógépén, amikor két puha kar fonódott a válla köré, és borzongató, meleg leheletet érzett a nyakán.

– Ma sokáig dolgozol, Davy! – súgta a fülébe Angela.

David szíve a torkában dobogott, amikor megfordult, hogy a nő szemébe nézzen, aki minden nap incselkedett vele a képből. Ugyanazt a hófehér ruhát viselte, mint mindig, és hihetetlen, de élt, lélegzett.

– De hogyan? – kérdezte.

A nő megcsókolta, majd megrázta a fejét.

– Az nem számít, csak az a fontos, hogy minden teliholdkor a tiéd lehetek, te pedig az enyém. Csak az enyém.

– Csak a tiéd – ismételte a férfi.

Az enyém. Csak az enyém. David még nem tudta, hogy mit fognak neki jelenteni ezek a szavak.

Teltek a hónapok, a kapcsolatuk mindig meghitt és nyugodt volt, amíg el nem jött a telihold. Akkor aztán érzékivé és hevessé vált, néha őrülten vaddá, hogy aztán újra békéssé szelídüljön, és David minden alkalommal úgy érezte, túl hamar jött el a reggel, amikor Angela visszatért a képbe, és ő ott maradt az ágyban egyedül. Utána a következő teliholdig David majd megőrült a vágytól, hogy újra megérintse, megcsókolja a nőt, aki maga is olyan volt, mint a Hold.

Amikor David újdonsült gazdagságát kiélvezve egy partin összefutott Monicával, aki cseppet sem hasonlított Angelára, először nem gondolt semmire. Hiszen tudta, neki volt otthon valakije, aki övé, csak az övé. De Monica elragadó és intelligens volt, és csakhamar bimbózni kezdett közöttük a szerelem. Egy idő után úgy érezte, kettős életet él: a normális élete része Monica, akivel minden olyan kiegyensúlyozott és biztos volt, a másik, titkos életéhez meg Angela tartozott, aki őrült vágyat keltett benne, aki a teliholdas éjszakákon mindent megadott neki, de el is vett tőle.

David hosszú hónapok vívódása után rájött, hogy ezt a kettős életet nem folytathatja. Úgy érezte, Monica az igazi, mégsem tudott lemondani arról az őrületről, amit Angela jelentett. Nem tudott szabadulni az álmoktól sem, amelyek közel egy éve kezdődtek, amikor először pillantotta meg a festményt.

Egy alkalommal, amikor egy havas éjszakán hazaért, megdöbbenve találta magát szembe Angelával. A torkában dobogott a szíve, amikor tudatosult benne, hogy most nem tartotta észben azt, amire mindig kínosan odafigyelt, mióta Angela először lépett ki a festményből.

– Hol voltál? – kérdezte vádlón a nő. – Vártalak.

Nem tudta, mit feleljen. Monicával volt, és megfeledkezett a teliholdról és Angeláról.

– Sajnálom – mondta David, de nem mentegetőzött. – Most itt vagyok.

Angela sokáig méregette őt.

– Van valakid – jelentette ki. Ezúttal nem kérdezett, David pedig nem tagadott. Sohasem volt hazug ember, és nagyon jól tudta magáról, hogy ha megpróbálná, úgysem járna sikerrel.

– Sajnálom – ismételte.

– Ami közöttünk van, nem számít? – kérdezte a nő vadul villogó szemekkel. – Nem értetted, hogy ha a tiéd vagyok, akkor te az enyém vagy? Csak az enyém?

David értette, de nem tudta, hogyan magyarázza el Angelának, hogy a közözzük lévő kapcsolat nem volt normális, és hogy az őrületet nem folytathatták örökké. Mégis milyen jövője lehetett volna egy festménnyel?

– Robby is ilyen volt – folytatta Angela, és lassan közelebb lépett Davidhez. – De megtanulta a leckéjét.

A férfit hirtelen kényelmetlen érzés fogta el, feltámadt benne egy ösztön, ami azt súgta veszélyben van, de nem lépett hátra. Hagyta, hogy a nő végigsimítsa az állát, majd a mellkasát.

– Sajnálom, Angela, de nem folytathatjuk. Szeretem Monicát.

– Robby is ezt mondta… – közölte a nő.

Angela kezei hirtelen kaptak a torka után, és szorították meg olyan erővel, amire David nem számított.

– Nem érdekel, hogy szereted őt. Te az enyém vagy, Davy. Csak az enyém.

A férfi próbálta lefejteni a nyakáról a szorító ujjakat. Amikor már azt hitte, hogy meg fog fulladni, végre sikerült annyira gyengíteni a nő szorításán, hogy hátra tudja őt lökni magától. Angela a földre esett, de rémisztő sikollyal felpattant, és vadul Davidre vetette magát. A férfi lefogta a karjait, de nem akarta bántani a nőt.

– Angela, kérlek! – kiáltotta. – Térj észhez!

Angelát semmi sem érdekelte, kiszabadította az egyik karját, a kezével elkapott egy porcelánvázát a közelükben lévő kis asztalkáról, és David arcába vágott vele. Az összetört porcelán felsértette a férfi homlokát, aki erre eleresztette a nőt. Angela újra rá akarta vetni magát. David a szemébe csorgó vértől ugyan nem látott rendesen, de egyik kezével védekezve ellökte a nőt, aki újra a földre zuhant.

A férfi megtörölte a szemét, és megdermedt. Zúgott a feje, és fájt a nyaka, ahol a nő megszorította, de… de ő nem akarta, hogy ez történjen. Angela a földön feküdt, és tágra nyílt, üres szemekkel bámult fel rá. Amikor David ellökte, beütötte a fejét a kis asztal sarkába, ami most felborulva hevert mellette. A férfi nem kapott levegőt. Pánik környékezte, és segítségért akart kiáltani, de nyilvánvaló volt, hogy nincs értelme: a nő meghalt. Nem tudta, mit kelleme most tennie. Hívja a rendőrséget? De mit mondhatna nekik? Itt egy nő, aki kilépett a festményből, megtudta, hogy mással van viszonyom, ezért meg akart ölni, de véletlenül én öltem meg? Abban a szúrásban beszállítanák őt valami diliházba, ahol hét lakat alatt tartanák, mint közveszélyes őrültet. Nem. Valami mást kellett tennie.

Lassan mozdult meg, mintha minden izma tiltakozott volna az ellen, amire készült. Felemelte nő holttestét, és kivitte az udvarra, ahol aztán a kúthoz cipelte. Mindeközben hálát adott azért, hogy a ház olyan távol esett mindentől, és hogy ilyenkor még csak véletlenül sem tévedt arra egy lélek se. Nagyon jól tudta, hogy a kút már régen kiszáradt, és azt is, hogy milyen mély volt. Beledobta a testet, majd hajnalig hordta a kútba a földet az udvarból. A föld keményre volt fagyva, de erejét megfeszítve dolgozott, hogy betemesse a testet. Azzal sem törődött, hogy mindeközben összetiporta a már nyíló fekete liliomok egy részét, sem azzal, hogy munka közben szakadni kezdett a hó, és ő csontig fagyott.

Reggel kimerülten, sárosan roskadt le a kúriában a kutat ábrázoló festmény előtt, amelyről fájdalmasan hiányzott Angela. Sokáig csak nézte a képet, és fontolgatta, hogy levegye-e onnan, és elégesse, vagy eltegye a padlásra, hogy soha senki se lássa, legfőképp ő ne lássa, de… valamiért nem tudta megtenni. Monicára gondolt. Ő nem tudhatta meg, hogy mi történt ezen az éjszakán… sem azt, hogy mi történt minden teliholdas éjszakán az elmúlt hónapokban.

Eszébe jutott, hogy eladhatná az egész átokverte házat, amiben minden Angelára emlékeztette, de aztán elöntötte a rémület: mi van, ha valaki megnézi a kutat, és megtalálja a testet?

Gépies mozdulatokkal felkelt, majd bement a fürdőszobába, ahol lemosta magáról a vért és a sarat. Minden izma égett, ahogy a fején lévő seb is, és legszívesebben leroskadt volna az ágyába, hogy aludjon egy hétig, de nem tehette. Kiment az előtérbe, ahol eltakarította a porceláncserepeket és Angela vérét a földről és az asztalkáról. Épp végzett, amikor csengettek. Davidet rémület fogta el: tudta, ki állt a kapu előtt. Monicának megígérte, hogy végre körbevezeti a házában, de most nem volt alkalmas. Sőt, talán sohasem lesz majd alkalmas, hogy a nő belépjen ebbe a házba.

Összeszedte magát, leküzdötte a hullámokban rátörő pánikor, és lesietett a kapuhoz. Érezte, hogy az udvaron minden porcikáját átjárta a hideg, de nem érdekelte.

– Mi történt, jól vagy? – kérdezte azonnal Monica, amikor meglátta őt. Aggodalom csengett a hangjából, és ó, mennyire más volt, mint a vad és őrült Angela korábban! A férfi meg akarta csókolni már pusztán emiatt is.

– Csak egy kis baleset – felelte végül David rekedten. – Nem történt semmi, tényleg. Jól vagyok. Vagy jól leszek, ha alszok egy kicsit.

Monica nem firtatta a dolgot, mert látta, hogy a barátja nem akar beszélni arról, hogy mi történt, csak megfogta a férfi karját, bevezette a házba, és leültette. Követelte, hogy magyarázza el neki, hol egy elsősegélydoboz, hogy kitisztítsa és ellássa a sebét. David rezignáltan tűrte a gondoskodást, de közben azt érezte, hogy nem érdemli meg.

– Szeretlek – suttogta, amikor Monica abbahagyta a munkát.

Most mondta ezt először a nőnek, és nem volt biztos abban, hogy helyénvaló volt-e az után, amit az éjszaka tett, de ki kellett mondania.

Monica ragyogóan elmosolyodott, és rövid csókot nyomott a férfi ajkára. Végül nem kérte arra, hogy vezesse körbe a házban, csak felkísérte a szobájába, és leült az ágya mellett. Hiába ragaszkodott hozzá David, hogy erre nincs szükség, egész nap mellette maradt.

A férfi sohasem mesélt Angeláról, de Monica mintha érezte volna, hogy valami megváltozott azon az éjszakán. Közelebb kerültek egymáshoz, de valahogy távolabb is. Nem tudta megmondani, mi lehetett. Annyiban volt biztos, hogy a férfi megváltozott attól, ami az éjszaka történt vele. Amikor Monica pár héttel később rákérdezett a festményre, akkor David elmesélte neki a történetet arról, hogyan szerezte meg a Kent vagyont a lehetetlen feladvány megoldásával, és megmutatta neki a liliomokat, de nem vette a szájára a másik nő nevét.

Angela csak az álmában kísértette még évek múlva is Davidet, örökké ismételgetve: Az enyém. Csak az enyém. A fekete liliomok még évek múlva is büszkén nyílottak minden télen, először csak a kút körül, végül az egész kertben, emlékeztetve Davidet a nőre, akiről csak ő tudott.

Megjegyzések