A nagy varázsló

Üdv!

Márciusban újjászületett a Minerva Capitoliuma, egy online folyóirat, ami kreatív íróknak ad publikálási lehetőséget. Itt jelent meg a következő novellám. A kulcsszó a következő volt: az ember legjobb barátai - a kutya és a könyv. Ha érdekel a folyóirat, itt lehet megrendelni, és onnantól kezdve minden hónapban remek írásokat olvashatsz teljesen ingyen egy-egy témában.

A nagy varázsló


Már megint nem bírta megállni, hogy az előadás előtt kilessen a közönségre, pedig maga Merlin tanította neki, hogy ne tegye. Ahogy Max értelmezte a bölcs magyarázatot: „ezzel előre kimutatja a bizonytalanságát a nézőnek, sőt, ami még ennél is rosszabb, tönkreteszi az illúziót”. Persze ez valahogy sohasem akadályozta meg abban, hogy kilessen a függönyökön át, csak egy egészen kicsikét… csak a biztonság kedvéért, hogy megtelt-e a terem, a segéd mindent a helyére pakolt-e, ilyesmi. Amúgy meg a nézők nagy része nem veszi észre, hogy mit csinál ilyenkor, mert a segédet figyelik – ahogy illik –, nem igaz?

Visszahúzta a fejét, és kifújta a levegőt. Eddig sohasem volt elsöprő sikere. Ó, tapsoltak a nézők, persze, hogy tapsoltak, de… valami hiányzott. A nagy finálé! Most biztos volt abban, hogy a záró mutatványa zseniális. Sőt, több mint zseniális. Egyenesen korszakalkotó a maga műfajában. Az emberek le lesznek nyűgözve!

Gyorsan elhadarta magában néhányszor Merlin szabályait: biztos kéz, hideg fej, bízz a trükkben!

Biztos kéz, hideg fej, bízz a trükkben…

Biztos kéz, hideg fej, bízz a trükkben…

– Hölgyeim és Uraim, jön a nagy varázsló, a lenyűgöző Max, a mágus! A messze földön és még azon is túl ismert illuzionista! – fejezte be a segéd a köszöntő szavakat.

Max megigazította a fején a kalapot, majd határozott mozdulattal szétrántotta a függönyöket, és bemasírozott a színpad közepére pont úgy, ahogy kellett. Amint megérkezett, kihúzta magát és a közönségre villantotta a mosolyát, amivel a közönség felét már le is vette a lábáról.

Színpadiasan elővett egy csomag paklit és a közönség felé mutatta.

– Kártyatrükkökért jöttek? – kérdezte csengő hangon, ami könnyedén betöltötte az egész termet. Kevergetni kezdte a lapokat, majd egy mozdulattal a föld felé fordította a paklit, ami leporelló módra hullott alá, de mielőtt az első lap leérhetett volna, visszarántotta a tenyerébe. – Nem azokat fognak látni.

A feltartott pakli egy csuklómozdulat után eltűnt a kezéből. Amikor feltartotta az üres tenyerét, lelkes tapsban tört ki a közönség, és Max közben lekapta a kalapját. Begyakorolt magabiztossággal a nézők felé fordította, hogy lássák: üres.

– Nyulat szeretnének a kalapból? – folytatta a nagy felvezetőt.

Újra megfordította a kalapot és a füleinél fogva kiemelt belőle egy ijedt nyuszikát, majd a fejére csapta a fejfedőt, hogy a karima alól újabb lehengerlő mosolyt villantson az emberek felé.

– Nem is ez a nagy varázslat! – válaszolta meg a saját kérdését és lerakta a nyulat egy dobozba a földön, de mikor egy elegáns mozdulattal a nézők felé fordította a dobozt, az üres volt.

Amíg tapsolt a közönség, egy búgó galamb jelent meg a varázsló kezében.

– Galambeltüntetés? – kérdezte drámai módon felvont szemöldökkel, mire a madár úgy eltűnt a kezéből, mintha ott sem lett volna. – Ugyan! Felejtsük el!

Bemutatott még pár hasonló trükköt: elégedett volt a teremben egyre nagyobb feszültséggel és várakozással. Közeledett az előadás fénypontja: a finálé. Hirtelen széttárt karokkal lebegni kezdett a levegőben, és úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.

– A mai nagy varázslatomban a kártya, a nyúl és a galamb után én magam válok majd köddé! Azt kérdezik, mi ebben olyan különleges? – folytatta a teli teremnek. – Az a különleges, hogy nem fogok bemászni a varázsdobozba, nem takarom le magam a varázslepellel: itt a szemük előtt fog bekövetkezni az, ami máskor maguk elől elrejtve marad: el fogok tűnni. Hogy visszatérek-e? Ó, ki tudja! Ha Merlin is úgy akarja, akkor még látnak!

Alig fejezte be a mondatot, eltűnt a színpadról, és csak füst maradt utána. Tudta, hogy az eltűnését mennydörgő erejű taps követte, és nem lehetett ennél boldogabb. Ez volt élete legnagyobb sikere!

– Merlin! Merlin! – kiabálta teli torokból Max, a nagy varázsló, amikor hirtelen felbukkant a zöld udvarban.

Merlin hirtelen ott is termett előtte és szinte felborította, akkora lendülettel ugrott rá.

– Képzeld, mindent… jó, majdnem mindent úgy csináltam, ahogy tanítottad, és sikerem volt! Minden szem rám szegeződött, és a legkisebb trükköket is megtapsolták! A finálé pedig! Ó, a finálé egyszerűen zseniális volt!

Max mestere, Merlin lelkesen elvakkantott egy varázsigét, és hipp-hopp, a nagy mágus hirtelen lelkes kisfiúvá változott!

– Tudom, hogy büszke vagy rám! – folytatta Max, mintha észre sem vette volna a változást, és letelepedett a zöld gyepre.

Felkuncogott, amikor Merlin végignyalta az arcát, majd a földről a kezébe adott egy labdát.

– Jól van, jól van! – mondta, majd lendítette a kezét, és messzire dobta a labdát. – Hozd vissza!

Merlin pillanatok múlva vissza is tért, de nem a labdával, hanem egy bolyhos plüss nyuszival.

– Ó! – kiáltott lelkesen Max. – Szóval most az átváltoztatást fogod megtanítani? Pont ez hiányzik az új műsoromból!


Megjegyzések