Rekvíem egy vadlúdért avagy gágogó szópárbaj

Ezer éve, úgy értem valamikor még gimis koromban, szóval több mint hat éve írtam egy történetecskét a Csizmazia pályázatra, amit aztán Szegeden fel is olvastam. Végre a régi gépen megtaláltam a történetet. Nem nyúltam hozzá, úgy teszem fel, ahogy anno megírtam.

„A lét a tét”

Rekviem egy vadlúdért avagy gágogó szópárbaj


Nem zavarta meg semmi a nyugalmat, csak a hó roppant meg olykor-olykor, néha megzörgette a szél a közeli erdő száraz gallyait, de ő még ezekre a neszekre is összerezzent. A vadászpuskák hangjai már elhaltak, de még mindig nem mert a levegőbe emelkedni. A csapat már rég elhúzott felette, de ő nem mozdult. Csak akkor indult el társai keresésére, amikor beköszöntött az éjszaka.

A tanya közelében is néma csend fogadta. Ösztönösen érezte, hogy a hely veszélyes, de azt is tudta, hogy itt találhat magának valamilyen élelmet. Az emberek már rég lefeküdtek. Senki nem látta őt, amikor leereszkedett a baromfiudvar közepén. Az etetők mellett valódi terített asztal fogadta.

– Üdv! – hallatszott valahonnan a barátságos köszöntés. – Mi járatban, kedves rokon?

A vadlúd összerezzent, de amikor felismerte a ludat, megnyugodott:

– Ezer bocsánat, rokon, de ez a vadászat megviseli a lúd idegeit.

– A vadászat? Ugyan! Neked arany életed van odakint. Szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz! Szabadon repülhetsz! Hányszor néztelek benneteket az ősszel is, amikor elhúztatok felettünk!

– Arany életem? Tényleg? Amikor mindenfelé vadászpuskákat látok? Kezdem úgy érezni, egyre paranoiásabb vagyok. Ráadásul ma még alig ettem. Te viszont annyit eszel, amennyi beléd fér.

– Persze, kérlek, de azt elfelejted, hogy ha nem eszek eleget, akkor megtömnek, és ha végül elég kövérnek talál a gazdasszony, akkor levág és libasültet csinál belőlem. Csak úgy dagad a májam. Repülni sem tudok, ha meg tudnék, akkor is megtalálnának, olyan hófehér vagyok!

– Hófehér? De hát télen az a jó! Ősszel és tavasszal beleolvadok én a környezetbe, nem lát meg a vadász, de ilyenkor télen, ha nem költözünk délebbre, nyílt prédává válunk! Ha szabad akarsz lenni, vágj neki! Ha kitotyogsz innen, gyorsan eltűnhetsz az emberek szeme elől.

– Á, a hófehér tollamban sincs örömöm, mert az ember azt is elveszi tőlem! Megtépik és dunnába meg párnákba töltik. Nem tudod, micsoda kínokat élek át! Meg hát én már nem vagyok olyan erős, mint te, hogy csak úgy itthagyjam az embert! Megbetegszem. Ez is miattuk van, így tenyésztettek ki. Nem tudod, milyen velük együtt élni. Ez a folyamatos zaj! Fél napig dübörögnek a gépek, a közeli útról idehallatszik a forgalom hangja. Sokszor a lámpák miatt nem tudunk aludni.

– De neked legalább nem kell aggódnod amiatt, hogy szennyezik a tó vizét. Hogy vigyük úszni a kicsiket azzal a tudattal, hogy az emberek mérgeitől megbetegedhetnek? Mindenütt vegyszerezik a növényeket és ezek a szerek nem mindig ártalmatlanok. Vannak olyan emberek, akik még az olajt is beleengedik a vízbe!

– Ismerős helyzet, és is nap mint nap találkozok ilyen anyagokkal. Mindenféle tápokkal etetnek, a növényeket, amiket kapok nemesítették, még a kukoricát is génkezelik.

– Tudod mi még a borzasztó, kedves rokon? Az, hogy mindenhol szeméthegyeket látok út közben. Mindegy, mennyit látok a világból vándorlás közben, mindig találkozok hatalmas szeméttelepekkel! Borzalmasak! Ha leszállunk, beleakadunk a műanyagokba, ott is találunk ártalmas ételeket! Rád legalább vigyáz az ember, értékesebb vagy neki, mint én! Engem egyszerűen ártalmasnak titulál, amiért megeszem a termést, vadászik rám… pedig nekem is ennem kell valamit!

– Hát… – gágogta elgondolkozva, fejét csóválva a házi lúd – mind a kettőnk életét meghatározza az ember. Nem is tudom, kinek megy jobban.

Már világosodott, amikor a két lúd befejezte a vitát, és a vadlúd végre a levegőbe emelkedett. Úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a vadászt, csak azt érezte, hogy eltalálta valami. Tehetetlenül csapkodva zuhant le a frissen esett hóra.



Megjegyzések