Nyugdíjba mentem - Kreatív írás kép alapján 56.

Pár napra írtam egy rövid novellácskát egy kép alapján, csak eddig lusta voltam feltölteni.


Nyugdíjba mentem


A füstös kocsmában várt rá, de még arra se vette a fáradtságot, hogy levegye a napszemüvegét. Másnaposságát whiskyvel kezelgetve szívta a szivarját, és unottan lapozgatta a jegyzeteit, de rájuk sem nézett. Amikor meglátott a kocsmaajtóban lehajította a papírokat az asztalra, hátradőlt a székén, kifújta a füstöt, és egy hajtásra ledöntötte a torkán az italát.

­– No – mondta reszelős hangon –, leül, vagy mi lesz?

Kissé tétovázva az asztalához léptem, és letelepedtem vele szemben a piszkos székre. Úgy éreztem, hogy minden szem rám szegeződik a kocsmában. Rendesen kilógtam a szokásos vendégek közül, de az elmúlt években annyira hozzám nőtt az öltönyöm, hogy még egy ilyen helyre sem tudtam mást felvenni. Öltöny nélkül… nem is tudom, nem érezném magam profinak. Lehet, hogy ez csak az én heppem, és nem minden újságíró ennyire kényes a megjelenésére, de számomra az öltöny és a nyakkendő elengedhetetlen kelléke a munkámnak.

Megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.

– Üdv, mister…

– Csak Nick – mordult a velem szemben ülő férfi

– Mister Nick…

– Mondom csak Nick! – ismételte nyomatékosabban.

Magamban elnyomtam egy sóhajt. Na, ennyit a profi távolságtartásról.

– Újságíró vagyok a…

– Nem érdekel. Maga a negyedik, aki ide jött, szóval felőlem akárki lehet – szakított újra az interjúalanyom. – Csak nyögje ki, mit akar!

Pislogtam párat. Jól van. A szokásos interjú procedúrának lőttek, de nem jöttem zavarba. Vagyok annyira profi, hogy megoldjam.

– Szeretnék a tegnapi bejelentéséről érdeklődni.

– Nyugdíjba mentem. Nincs miről beszélni.

– Elárulná legalább, hogy miért ment nyugdíjba? – kérdeztem.

A férfi újabb pohárral töltött, majd elém csúsztatta a poharat, és meghúzta az üveget.

– Előbb válaszoljon pár kérdésre! – morogta. – Mondja csak, magának biztos a megélhetése? Állandó munkahelye van? Kielégítő a fizetése?

Mivel a szokásos távolságtartásnak már az első pillanatban befellegzett, válaszoltam.

– Újságíró vagyok. Nem keresek túl sokat, de megélek. Saját magamnak elég.

– Szereti a munkáját?

– Persze! Ez az életem! El sem tudnám képzelni, mi mást dolgozhatnék.

– Tisztelik magát a munkahelyén? Elismerik, amit csinál?

Bólogattam. Nemrég neveztek ki rovatvezetőnek, szóval nem tehettem mást.

– Fontosnak tartja a munkáját?

– Igen – feleltem gondolkodás nélkül. – Az embereknek joguk van az információhoz, és én ezt biztosítom minden nap.

– Mit tenne, ha egy fillért se kapna, és úton útfélen kifiguráznák a munkája miatt?

Azonnal válaszoltam.

– Felmondanék.

– Itt a válasza – közölte Nick.

Percekig gondolkodtam, miközben ő elnyomta a szivarját és rágyújtott a következőre.

– De Nick – szólaltam meg újra –, hiszen a maga munkája is fontos és megbecsült.

Felhorkantott, és válasz helyett a zsebébe kotort, majd előhalászott egy mobiltelefont.

– Maga író, szóval van valamicske képzelőereje, igaz? Képzelje magát a helyembe! – mondta, miközben elindított egy videót, és elém lökte a telefont. A füstös kocsmát betöltötte a karácsonyi zene és a csengőszó.

A videó nem volt hosszú, és a férfi nem várta meg, hogy újra elinduljon. Elvette előlem a telefont, és újra zsebre vágta. Én csak mereven bámultam az asztal lapját, majd kinyújtottam a kezem a pohárért, és egy hajtással kiittam a tartalmát. A whisky égette a torkomat, de nem foglalkoztam vele. Biccentettem a férfi felé, majd felálltam, és távoztam. Nicknek igaza volt. Nem volt miről beszélni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések