Tiszaújvárosból hazafelé jövet írtam ezt a mesét. Eddig lusta voltam feltölteni, de leküzdöttem a rám telepedő lustaság nagy, álmos szörnyetegét, és íme, feltöltöttem!
A kakas délcegen kisétált az udvar közepére, azonban amint odaért, megdermedt, és felháborodottan felkiáltott:
– Mi ez?! Kérem szépen, én nem tűröm a birtokháborítást!
Bizony, új csirkéket hozott a gazda a baromfiudvarba, pontosan két tucatot. És erről természetesen senki sem szólt előre az udvar urának.
– Mi vagyunk az új lakók – csivitelte az egyik bátrabb kis kakas.
– Új lakók! Új lakók! – visszhangozták a többiek.
– Ki engedett benneteket az udvaromra?
– A nagy tollatlan kakas hozott egy dobozban – folytatta a szószóló.
– Sötét dobozban! – kontrázták.
– Berakott minket ide – fecsegte tovább.
– Ide, ide! – ismételte a többi is.
A kakas megrázta a fejét. Az új lakók akkora zajt csaptak, hogy legszívesebben visszament volna a tyúkólba, csak hogy ne kelljen tovább hallgatnia. Ej, mit vétett ő, hogy a nyakára hoztak egy ilyen csirkecsürhét?! Kellett ez neki?! Hogy fogja ezután szépen, csendben igazgatni a kis birodalmát?
– Most már mi leszünk itt az urak, azt mondta a tollatlan kakas – hencegte tovább a kis kakas.
Ezt már nem állhatta a baromfiudvar törvényes királya! Azért neki is volt büszkesége! Jól megcsípte a szemtelenkedő csirkét, mire szétszaladt az egész csürhe.
Teltek múltak a napok, és a kakas szépen lassan megbékélt a csipogó csirkecsürhével. A nagyszájú kakast még tanítgatni is kezdte, miután rájött, nem is annyira bosszantó, mint amilyennek elsőre tűnt.
Egyik nap aztán újabb meglepetés érte, amikor kiballagott az udvarára. Újabb lakók érkeztek, de ezek bizony nem idegesítő kiscsirkék voltak, hanem csinos tyúkhölgyek, akik rögtön kotyogni kezdtek neki. Fel is vidult rögtön a kakas, hogy ilyen remek jutalmat kapott a kemény munkája után. Már nem is bánta annyira a kiscsirkéket.
Új lakók
A kakas délcegen kisétált az udvar közepére, azonban amint odaért, megdermedt, és felháborodottan felkiáltott:
– Mi ez?! Kérem szépen, én nem tűröm a birtokháborítást!
Bizony, új csirkéket hozott a gazda a baromfiudvarba, pontosan két tucatot. És erről természetesen senki sem szólt előre az udvar urának.
– Mi vagyunk az új lakók – csivitelte az egyik bátrabb kis kakas.
– Új lakók! Új lakók! – visszhangozták a többiek.
– Ki engedett benneteket az udvaromra?
– A nagy tollatlan kakas hozott egy dobozban – folytatta a szószóló.
– Sötét dobozban! – kontrázták.
– Berakott minket ide – fecsegte tovább.
– Ide, ide! – ismételte a többi is.
A kakas megrázta a fejét. Az új lakók akkora zajt csaptak, hogy legszívesebben visszament volna a tyúkólba, csak hogy ne kelljen tovább hallgatnia. Ej, mit vétett ő, hogy a nyakára hoztak egy ilyen csirkecsürhét?! Kellett ez neki?! Hogy fogja ezután szépen, csendben igazgatni a kis birodalmát?
– Most már mi leszünk itt az urak, azt mondta a tollatlan kakas – hencegte tovább a kis kakas.
Ezt már nem állhatta a baromfiudvar törvényes királya! Azért neki is volt büszkesége! Jól megcsípte a szemtelenkedő csirkét, mire szétszaladt az egész csürhe.
Teltek múltak a napok, és a kakas szépen lassan megbékélt a csipogó csirkecsürhével. A nagyszájú kakast még tanítgatni is kezdte, miután rájött, nem is annyira bosszantó, mint amilyennek elsőre tűnt.
Egyik nap aztán újabb meglepetés érte, amikor kiballagott az udvarára. Újabb lakók érkeztek, de ezek bizony nem idegesítő kiscsirkék voltak, hanem csinos tyúkhölgyek, akik rögtön kotyogni kezdtek neki. Fel is vidult rögtön a kakas, hogy ilyen remek jutalmat kapott a kemény munkája után. Már nem is bánta annyira a kiscsirkéket.
(Kép a régi kakasunkról.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése