Egyéjszakás kaland


Egyéjszakás kaland


Amint meglátta, tudta, hogy meg kell szereznie. Úgy érezte, belehal, ha nem kaphatja meg. Pár napig képes volt ellenállni a szörnyű csábításnak, de valami elementáris erő vonzotta őket egymáshoz. Már teljesen az agyára ment, amikor mindenütt összefutottak, a metrón, az utcán, még az átkozott munkahelyén is csak őt látta. Végül már nem bírta tovább, odalépett hozzá. Percekig csak szemeztek egymással, majd flörtöltek. A boltban senki sem zavarta meg őket, bár páran talán furcsán néztek rájuk. Ekkor már tudta, hogy nem egyedül fog távozni.

Egy pillanatra eszébe jutott a férje. Biztos meg lesz bántva, ha tudomást szerez a dologról, márpedig ilyesmit nem tud eltitkolni az ember. Legalábbis neki sohasem ment. A gyerekek sem fognak örülni, és a barátai… ők csak csóválni fogják a fejüket, hogy nem igaz, hogy nem tudok parancsolni magamnak. Hát nem értik, hogy én próbálkozom?! Nem fogják fel, hogy nem könnyű lemondani a régi szokásokról? Sohasem ismerném el nyíltan, hogy függő vagyok, de… azt hiszem, elég nyilvánvaló a számukra.

Először a parkba mentünk, és a liget lombjainak árnyékában ücsörögtünk egy padon. Megborzongtam, amikor először simítottam végig a gerincét, és éreztem meg közelről azt az illatot, ami minden alkalommal kísértett, mióta először láttam őt. Csak úgy repült az idő, és amikor elkezdett sötétedni, átmentünk a közeli kávézóba. Az isteni sűrű forrócsokoládé és a nagy szelet sütemény mellett folytattuk a kis kalandunkat.

Egész későre járt, amikor végre hazaestem. A család már megvacsorázott, a gyerekek lefeküdtek. A férjem semmit sem mondott, amikor csak beköszöntem a szobába, adtam neki egy gyors puszit, majd kiültem az erkélyre egy csésze forró teával és egy pokróccal. Ott találkoztam újra vele. Próbáltam csendes lenni, de remekül szórakoztam a meleg takaró alatt kuporogva, és gyorsan megfeledkeztem magamról, no meg a férjemről odabent.

Arra kaptam fel a fejem, hogy kivágódott az erkély ajtaja, és fojtott hangon kiszólt nekem a férjem:

– Kérlek, tedd már le azt a könyvet, és gyere be! Nem tudok aludni, ha tíz percenként hangosan röhögsz valami miatt!

A kezembe tartott kötetre pillantottam, megsimogattam a borítót, és csendesen feleltem:

– Rendben, drágám! Csak öt perc!

A férjem fejcsóválva bement, én meg még elolvastam az utolsó öt fejezetet.

(Jyväskyläi kép)

Megjegyzések