Régi meseötletem végre megvalósítva.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy város, telis-tele égbeszökő házakkal, annak a közepén, valahol a nagy park játszóterének bal sarkában egy nagy fűzfa tövénél élt egy mumus, Az akitől mindenki félt. Tényleg mindenki félt tőle. A gyerekek, a felnőttek, még a környékbeli kutyák is. Aki csak ránézett, rögtön felsikoltott, és elmenekült. Pedig Az senkinek sem akart ártani. Ő csak játszani szeretett volna, mint a gyerekek, akik annyira féltek tőle, hogy mostanában még a játszóteret is kezdték elkerülni. Mit nem adott volna, ha ő is ugyanúgy bújócskázhatott, labdázhatott volna! Bizony, más kívánsága nem is volt a világon!
Egy nap, amikor a mumus épp a kedvenc szórakozását űzte – a gyerekek játékát figyelte a park távolabbi végében egy fa tetejéről –, amikor megjelent mellette egy gyönyörű tündér. Az nem sokat törődött vele, hiszen az ilyen szép lények sohasem vették a fáradtságot arra, hogy megszólítsák, miért próbálkozott volna?
Az összevont szemöldökkel figyelte tovább a gyerekeket, de valahogy mindig a tündérre tévedt a tekintete. A csillogó szárnyű tündérlány egy vastag faágon ült, a lábát lóbálta, és a mumushoz hasonlóan a gyerekeket figyelte.
– Te is szeretnél velük játszani, igaz? – kérdezte a tündér.
A mumus rögtön felkapta a fejét, és ránézett. A lány megismételte a kérdését, mire lassan bólintott egyszer.
– Ha nagyon szeretnéd, teljesíthetem egy kívánságodat, de csak akkor, ha betartod azokat a szabályokat, amiket adok.
Az majdnem figyelmen kívül hagyta a dolgot, de az ajánlat túlságosan is csábító volt, hogy ne csapjon le rá azon nyomban. Sóhajtva megkérdezte:
– Gyerekké tudsz változtatni engem?
A tündér bólintott.
– Egészen addig lehetsz gyerek, amíg nem bánsz senkivel olyan csúnyán, ahogy most bánnak veled.
Felvidult erre a mumus, hiszen ezt a szabályt nagyon könnyű volt betartani! Mégis miért bánna úgy bárkivel, ahogy vele tették, amikor nagyon jól tudta, milyen rossz érzés. Rögtön meg is ígérte a tündérnek, aki át is változtatta a mumust kisfiúvá. Szaladt is azonnal a játszótérre, hogy játsszon a többi gyerekkel.
Az remekül érezte magát a játszótéren. Napról napra egyre jobban beilleszkedett. Mindenki szívesen játszott vele, és senki sem szaladt el rémülten, amikor meglátta. Teltek múltak a napok, és lassan meg is feledkezett arról, hogy milyen volt mumusnak lenni. Egyszer aztán egy másik mumus költözött a nagy parkba. Tőle is épp annyira félt mindenki, mint korábban Aztól.
Egyik nap Az épp a fiúkkal focizott, amikor az egyik barátja észrevette a mumust egy fa tövében kuporogni. Nem csinált ott semmit, csak fejjel lefelé olvasgatott valami régi újságot.
– Mumus! – kiáltotta a fiú a mumusra mutatva, majd elkezdett az ellenkező irányba szaladni.
Az pontosan ugyanazt tette, mint a többiek: kiabálva menekülni kezdett a mumus elől. Nem sokáig tehette ezt. Amint kiértek a játszótérről, Az hirtelen visszaváltozott mumussá. A fiúk, akik addig együtt játszottak vele, sikoltva menekültek előle.
Az szomorúan visszakullogott a fűzfa tövéhez, és elő se bújt, amíg ki nem ürült a park. Később is csak éjszaka jött elő, hogy ne fájdítsa a szívét azzal, hogy a gyerekek játékát nézi.
A mumus kívánsága
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy város, telis-tele égbeszökő házakkal, annak a közepén, valahol a nagy park játszóterének bal sarkában egy nagy fűzfa tövénél élt egy mumus, Az akitől mindenki félt. Tényleg mindenki félt tőle. A gyerekek, a felnőttek, még a környékbeli kutyák is. Aki csak ránézett, rögtön felsikoltott, és elmenekült. Pedig Az senkinek sem akart ártani. Ő csak játszani szeretett volna, mint a gyerekek, akik annyira féltek tőle, hogy mostanában még a játszóteret is kezdték elkerülni. Mit nem adott volna, ha ő is ugyanúgy bújócskázhatott, labdázhatott volna! Bizony, más kívánsága nem is volt a világon!
Egy nap, amikor a mumus épp a kedvenc szórakozását űzte – a gyerekek játékát figyelte a park távolabbi végében egy fa tetejéről –, amikor megjelent mellette egy gyönyörű tündér. Az nem sokat törődött vele, hiszen az ilyen szép lények sohasem vették a fáradtságot arra, hogy megszólítsák, miért próbálkozott volna?
Az összevont szemöldökkel figyelte tovább a gyerekeket, de valahogy mindig a tündérre tévedt a tekintete. A csillogó szárnyű tündérlány egy vastag faágon ült, a lábát lóbálta, és a mumushoz hasonlóan a gyerekeket figyelte.
– Te is szeretnél velük játszani, igaz? – kérdezte a tündér.
A mumus rögtön felkapta a fejét, és ránézett. A lány megismételte a kérdését, mire lassan bólintott egyszer.
– Ha nagyon szeretnéd, teljesíthetem egy kívánságodat, de csak akkor, ha betartod azokat a szabályokat, amiket adok.
Az majdnem figyelmen kívül hagyta a dolgot, de az ajánlat túlságosan is csábító volt, hogy ne csapjon le rá azon nyomban. Sóhajtva megkérdezte:
– Gyerekké tudsz változtatni engem?
A tündér bólintott.
– Egészen addig lehetsz gyerek, amíg nem bánsz senkivel olyan csúnyán, ahogy most bánnak veled.
Felvidult erre a mumus, hiszen ezt a szabályt nagyon könnyű volt betartani! Mégis miért bánna úgy bárkivel, ahogy vele tették, amikor nagyon jól tudta, milyen rossz érzés. Rögtön meg is ígérte a tündérnek, aki át is változtatta a mumust kisfiúvá. Szaladt is azonnal a játszótérre, hogy játsszon a többi gyerekkel.
Az remekül érezte magát a játszótéren. Napról napra egyre jobban beilleszkedett. Mindenki szívesen játszott vele, és senki sem szaladt el rémülten, amikor meglátta. Teltek múltak a napok, és lassan meg is feledkezett arról, hogy milyen volt mumusnak lenni. Egyszer aztán egy másik mumus költözött a nagy parkba. Tőle is épp annyira félt mindenki, mint korábban Aztól.
Egyik nap Az épp a fiúkkal focizott, amikor az egyik barátja észrevette a mumust egy fa tövében kuporogni. Nem csinált ott semmit, csak fejjel lefelé olvasgatott valami régi újságot.
– Mumus! – kiáltotta a fiú a mumusra mutatva, majd elkezdett az ellenkező irányba szaladni.
Az pontosan ugyanazt tette, mint a többiek: kiabálva menekülni kezdett a mumus elől. Nem sokáig tehette ezt. Amint kiértek a játszótérről, Az hirtelen visszaváltozott mumussá. A fiúk, akik addig együtt játszottak vele, sikoltva menekültek előle.
Az szomorúan visszakullogott a fűzfa tövéhez, és elő se bújt, amíg ki nem ürült a park. Később is csak éjszaka jött elő, hogy ne fájdítsa a szívét azzal, hogy a gyerekek játékát nézi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése