A sporthorgász szitakötő
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szitakötő, aki apró pete korától rajongott a sporthorgászatért. Imádta a színes úszókat és a horgászok izgalmát, amelytől szinte szikrázott a levegő. A többi szitakötő mindig azt mondogatta, hogy nem kellene beleütnie az csáprágóját a horgászok dolgába, de ő nem tudott ellenállni a versenyek izgalmának.
Azon a nyári napon is épp egy horgászversenyt nézett. Kiszemelte a legszimpatikusabb horgászt, aki épp bedobásra készült. Repült horog, mögötte szállt a damil, végül az úszó megpihent a felszínen. Ekkor aztán a szitakötő letelepedett rá, és úgy ült a szép színes úszón, mint egy király a trónján.
A horgász először még csak felvonta a szemöldökét, amikor a szitakötő látszólag az ő botját szemelte ki pihenőhelyül, utána már csak rezignáltan tudomásul vette, hogy hősünk bizony nem tágít.
– Hajrá, hajrá! – drukkolt a szitakötő, amikor az újabb kapás miatt le kellett szállnia az úszó tetejéről. A levegőben lebegve izgatottan figyelte, ahogy a horgász a legnagyobb hallal küzdött, amit az egész életében látott.
– Fogd ki! Hajrá! – kiabálta, és annak ellenére, hogy tudta, a horgász nem érti őt, úgy érezte, neki köszönhető a nagy kapás.
A közelben vadászó fecske nem sokat adott a sporthorgászatra, nem izgatta a verseny eredménye, sem a nagy fogás. Sokkal jobban tetszett neki a frissen tálalt szitakötő-vacsora. Hősünk utoljára még látta, ahogy a horgász büszkén leakasztotta a hatalmas halat a horogról.
(Kép a galamboki tóról, mert a bucsai képeim még nincsenek a gépre töltve.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése