Volt/van egy novellasorozat ötletem, amiből régebben, vagy két éve megírtam néhány történetet. Amíg nincs új novellám, feltöltök egy pár kész írást.
A hó még mindig sűrű pelyhekben hullott, betakarva a város minden utcáját, sikátorát. A Próféta szorosabbra húzta magán vékony kabátját, és összébb gömbölyödött a kis zugban, ahová a hideg elől menekült. Hallotta, ahogy végigcsoszognak, eltrappolnak, elkopognak mellette az emberek. A különböző hangok helyébe könnyen odaképzelte az elhaladókat: a fiatal titkárnőt, aki az irodába sietett, a programozót, aki a munkahelyére ment, a rohanó gépészt, akit épp az egyik erőmű riasztott az újabb meghibásodás miatt, és a többi épp arra vetődő ismeretlent. Az egyik közeli vészsíp újra felvisított. Az öregember lassan, berögződött mozdulattal emelte szája elé az ósdi levegőszűrőt, amely – bár már az utolsókat rúgta – még épp elég oxigént biztosított elgyötört tüdejének. Nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja: mindenki ezt tette a környéken.
A Próféta tudta, hogy neki ebben a világban nincs semmi keresnivalója. Megmozgatta elgémberedett tagjait, és igyekezett kiverni a fejéből a Suttogást, a hangot, mely évek óta kísértette. Ma valahogy másképp szólt hozzá. Sohasem volt még ily erős. Nem csak susogott neki, nem csak bíztatta, nem csendesen kérlelte. Nem könyörgött tovább, hogy emelje fel hangját, lépjen a tömeg elé. Ma követelt. Parancsolt. Uszított. A Próféta tudta, hogy a hang valós, nem csak az elméje űz vele csúf játékot. Nem őrülhetett meg, hisz amiről a Suttogás beszélt a színtiszta igazság volt. Nem az egyik a sok igazság közül, nem egy lehetséges jövőkép, amellyel az embereket hitegették Odafentről, hanem az egyetlen valódi igazság, az egyetlen jövő, ami eljöhet. De azt is érezte, hogy a Tömeg még nem készült fel a tudásra.
– De igen! – visította újra a fejében a Suttogás. A hang olyan erővel lüktetett az agyában, hogy valódi fájdalmat okozott a férfinak.
– Még nincs itt az ideje. Nem hinnének nekem. Így is őröltnek tartanak – motyogta félhangosan, a levegőszűrő mögött, de kiabálhatott volna, az utcán sétáló alakok akkor sem méltatták volna figyelemre jelenlétét. Sohasem tették. Néha keserűség fogta el erre a gondolatra, most viszont inkább csak rezignált megnyugvással folytatta a beszédet. – Még nem lehet.
– Most vagy soha! – sziszegte a Suttogás.
A férfi arca megrándult, vak szemeit az égre emelte. Újra elismételte azt, amit már annyiszor kért, mindhiába.
– Kérlek, mást válassz ki a feladatra! Én erre nem vagyok alkalmas.
A Suttogás gúnyos nevesre fakadt, ami megrémítette a Prófétát. Ilyet eddig sohasem tett. Mindig megpróbálta győzködni, nyugtatni, sőt, néha még hízelgett is neki. De kinevetni? Nem. Valami tényleg megváltozott. Idegesen húzta összébb magát, még szorosabbra vonta maga körül a kabátot. Tehetetlenül megrázta a fejét. Érezte, hogy mennie kellett, megtennie, amit a Suttogás akart. Lassan, tehetetlenül felemelkedett a földről, és elindult a Kupola felé.
A Kupola most is tele volt emberekkel. A Próféta nem látta őket, mégis érezte, ahogy megtöltik a helyet. Sokan sétáltak a friss, folyamatosan tisztított levegőjű parkban, vagy éppen kocogtak a kőből kirakott, széles utakon, mások a padokon ücsörögtek, a mesterséges napfényben melegedve, mit sem törődve a Kupolán kívül hulló hóval. Megint mások a fűben játszottak, vagy piknikeztek a családjukkal. A speciális üvegbura alatt mindenki kipihente a nap fáradalmait. Jelképes összegért az emberek visszatérhettek a természet lágy ölére, a friss levegőre, ahol nem kellett folyton a levegőszűrő miatt aggódni. A mesterséges madárcsicsergést sem zavart meg az újra és újra felvisító vészsíp hangja. Valódi idill volt mindenkinek, pont, ahogy a reklámokban mondták.
A Próféta lerázta magáról a havat, és élvezte, ahogy a mesterséges napfény megszárította nedves ruháját, átmelegítette tagjait. Egyre magabiztosabban indult el a Kupola közepén emelt lépcsős színpad felé, ösztönösen kerülgetve az embereket és a fákat. A Suttogás egyre lelkesebben biztatta, űzte őt a középpont felé. Az emberek még akkor sem foglalkoztak vele, amikor már a lépcsők tetején állt.
– Senki nem figyel rám. Nem fognak meghallgatni! – motyogta, de a Suttogás feszült hangon ismételte el újra és újra jóslatát. A Próféta a fejéhez kapott és nyögve próbálta elhallgattatni a Suttogást. – Ha meghallgatnak, akkor sem fognak érteni, de… elkezdem.
Bizonytalanul kihúzta magát, megköszörülte torkát, majd felkiáltott:
– Emberek! – Senki nem emelte fel a fejét a tömegben. – Nézzetek fel, emberek! Nyissátok ki süket füleiteket, ha már vak szemeitekkel semmit se láttok!
A Próféta nem láthatta, hogy néhányan egy pillanatra ránéznek, majd unottan elfordítják fejüket, de érezte, hogy még mindig nem szegeződik rá egyetlen szempár sem. A Suttogás szavait ismételve lassan elkezdte jóslatát.
– Már érkezik a Csillag! Már érkezik, hogy elpusztítsa ezt a szánalmas világot!
A színpad elé lépő őr fojtott hangon rákiáltott a Prófétára.
– Ne hangoskodjon, ember! Mások itt pihenni szeretnének!
De a vak öregember nem hallgatott el.
– Már érkezik a Csillag! – ismételte egyre hangosabban. – Hamarosan ideér!
– Nem hallod, öreg? – A biztonsági őr lassan elindult felfelé a lépcsőn. Csizmája minden lépcsőfokon nagyot nyikordult, de a Próféta már semmit se hallott. Fejében egyre lüktetett a hang, a Suttogás, aki immár Kiáltássá nőtt.
– A Sors Fája nem nyugodhat bele a pusztulásba! A Csillag már közel! Kertészt küld e hatalmasabb kertbe, ami nélkül a másik kert sem létezhet. Kertészt küld, aki gyomlál, gondoz, nevel, nemesít… s ha kell, megmenti mind a két világot.
Az őr keményen megragadta a Próféta karját, és megrázta az öregembert:
– Hallgasson már el! Mi van? Nem csak vak, süket is? – hangja keményen csengett, nem rejtőzött benne cseppnyi könyörület sem a világtalan ember iránt. Semmi emberség.
A Próféta ráemelte üres tekintetét, és megismételte jóslatát.
Az őr dühösen kiáltott társai után, akik csakhamar meg is jelentek az emelvény előtt.
– A tudás áldása átokká lesz annak a kezében, aki nem jól használja – halkult el az öreg hangja, de aztán újra felkiáltott. – Már közeledik a Csillag!
A Próféta hiába kezdte újra jóslatát, senki nem hallotta, csak az őt elhurcoló biztonsági őrök. A Suttogás egyre hangosabban és hangosabban ismételgette jóslatát, és a vak öregember is ezt tette. Mit bánta ő, hogy már senki sem hallotta, mit érdekelte, hogy egyedül maradt egy szűk, üres zárkában. Amíg a Suttogás beszélt, ő sem hallgatott el.
A Jós prológusa
A hó még mindig sűrű pelyhekben hullott, betakarva a város minden utcáját, sikátorát. A Próféta szorosabbra húzta magán vékony kabátját, és összébb gömbölyödött a kis zugban, ahová a hideg elől menekült. Hallotta, ahogy végigcsoszognak, eltrappolnak, elkopognak mellette az emberek. A különböző hangok helyébe könnyen odaképzelte az elhaladókat: a fiatal titkárnőt, aki az irodába sietett, a programozót, aki a munkahelyére ment, a rohanó gépészt, akit épp az egyik erőmű riasztott az újabb meghibásodás miatt, és a többi épp arra vetődő ismeretlent. Az egyik közeli vészsíp újra felvisított. Az öregember lassan, berögződött mozdulattal emelte szája elé az ósdi levegőszűrőt, amely – bár már az utolsókat rúgta – még épp elég oxigént biztosított elgyötört tüdejének. Nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja: mindenki ezt tette a környéken.
A Próféta tudta, hogy neki ebben a világban nincs semmi keresnivalója. Megmozgatta elgémberedett tagjait, és igyekezett kiverni a fejéből a Suttogást, a hangot, mely évek óta kísértette. Ma valahogy másképp szólt hozzá. Sohasem volt még ily erős. Nem csak susogott neki, nem csak bíztatta, nem csendesen kérlelte. Nem könyörgött tovább, hogy emelje fel hangját, lépjen a tömeg elé. Ma követelt. Parancsolt. Uszított. A Próféta tudta, hogy a hang valós, nem csak az elméje űz vele csúf játékot. Nem őrülhetett meg, hisz amiről a Suttogás beszélt a színtiszta igazság volt. Nem az egyik a sok igazság közül, nem egy lehetséges jövőkép, amellyel az embereket hitegették Odafentről, hanem az egyetlen valódi igazság, az egyetlen jövő, ami eljöhet. De azt is érezte, hogy a Tömeg még nem készült fel a tudásra.
– De igen! – visította újra a fejében a Suttogás. A hang olyan erővel lüktetett az agyában, hogy valódi fájdalmat okozott a férfinak.
– Még nincs itt az ideje. Nem hinnének nekem. Így is őröltnek tartanak – motyogta félhangosan, a levegőszűrő mögött, de kiabálhatott volna, az utcán sétáló alakok akkor sem méltatták volna figyelemre jelenlétét. Sohasem tették. Néha keserűség fogta el erre a gondolatra, most viszont inkább csak rezignált megnyugvással folytatta a beszédet. – Még nem lehet.
– Most vagy soha! – sziszegte a Suttogás.
A férfi arca megrándult, vak szemeit az égre emelte. Újra elismételte azt, amit már annyiszor kért, mindhiába.
– Kérlek, mást válassz ki a feladatra! Én erre nem vagyok alkalmas.
A Suttogás gúnyos nevesre fakadt, ami megrémítette a Prófétát. Ilyet eddig sohasem tett. Mindig megpróbálta győzködni, nyugtatni, sőt, néha még hízelgett is neki. De kinevetni? Nem. Valami tényleg megváltozott. Idegesen húzta összébb magát, még szorosabbra vonta maga körül a kabátot. Tehetetlenül megrázta a fejét. Érezte, hogy mennie kellett, megtennie, amit a Suttogás akart. Lassan, tehetetlenül felemelkedett a földről, és elindult a Kupola felé.
A Kupola most is tele volt emberekkel. A Próféta nem látta őket, mégis érezte, ahogy megtöltik a helyet. Sokan sétáltak a friss, folyamatosan tisztított levegőjű parkban, vagy éppen kocogtak a kőből kirakott, széles utakon, mások a padokon ücsörögtek, a mesterséges napfényben melegedve, mit sem törődve a Kupolán kívül hulló hóval. Megint mások a fűben játszottak, vagy piknikeztek a családjukkal. A speciális üvegbura alatt mindenki kipihente a nap fáradalmait. Jelképes összegért az emberek visszatérhettek a természet lágy ölére, a friss levegőre, ahol nem kellett folyton a levegőszűrő miatt aggódni. A mesterséges madárcsicsergést sem zavart meg az újra és újra felvisító vészsíp hangja. Valódi idill volt mindenkinek, pont, ahogy a reklámokban mondták.
A Próféta lerázta magáról a havat, és élvezte, ahogy a mesterséges napfény megszárította nedves ruháját, átmelegítette tagjait. Egyre magabiztosabban indult el a Kupola közepén emelt lépcsős színpad felé, ösztönösen kerülgetve az embereket és a fákat. A Suttogás egyre lelkesebben biztatta, űzte őt a középpont felé. Az emberek még akkor sem foglalkoztak vele, amikor már a lépcsők tetején állt.
– Senki nem figyel rám. Nem fognak meghallgatni! – motyogta, de a Suttogás feszült hangon ismételte el újra és újra jóslatát. A Próféta a fejéhez kapott és nyögve próbálta elhallgattatni a Suttogást. – Ha meghallgatnak, akkor sem fognak érteni, de… elkezdem.
Bizonytalanul kihúzta magát, megköszörülte torkát, majd felkiáltott:
– Emberek! – Senki nem emelte fel a fejét a tömegben. – Nézzetek fel, emberek! Nyissátok ki süket füleiteket, ha már vak szemeitekkel semmit se láttok!
A Próféta nem láthatta, hogy néhányan egy pillanatra ránéznek, majd unottan elfordítják fejüket, de érezte, hogy még mindig nem szegeződik rá egyetlen szempár sem. A Suttogás szavait ismételve lassan elkezdte jóslatát.
– Már érkezik a Csillag! Már érkezik, hogy elpusztítsa ezt a szánalmas világot!
A színpad elé lépő őr fojtott hangon rákiáltott a Prófétára.
– Ne hangoskodjon, ember! Mások itt pihenni szeretnének!
De a vak öregember nem hallgatott el.
– Már érkezik a Csillag! – ismételte egyre hangosabban. – Hamarosan ideér!
– Nem hallod, öreg? – A biztonsági őr lassan elindult felfelé a lépcsőn. Csizmája minden lépcsőfokon nagyot nyikordult, de a Próféta már semmit se hallott. Fejében egyre lüktetett a hang, a Suttogás, aki immár Kiáltássá nőtt.
– A Sors Fája nem nyugodhat bele a pusztulásba! A Csillag már közel! Kertészt küld e hatalmasabb kertbe, ami nélkül a másik kert sem létezhet. Kertészt küld, aki gyomlál, gondoz, nevel, nemesít… s ha kell, megmenti mind a két világot.
Az őr keményen megragadta a Próféta karját, és megrázta az öregembert:
– Hallgasson már el! Mi van? Nem csak vak, süket is? – hangja keményen csengett, nem rejtőzött benne cseppnyi könyörület sem a világtalan ember iránt. Semmi emberség.
A Próféta ráemelte üres tekintetét, és megismételte jóslatát.
Az őr dühösen kiáltott társai után, akik csakhamar meg is jelentek az emelvény előtt.
– A tudás áldása átokká lesz annak a kezében, aki nem jól használja – halkult el az öreg hangja, de aztán újra felkiáltott. – Már közeledik a Csillag!
A Próféta hiába kezdte újra jóslatát, senki nem hallotta, csak az őt elhurcoló biztonsági őrök. A Suttogás egyre hangosabban és hangosabban ismételgette jóslatát, és a vak öregember is ezt tette. Mit bánta ő, hogy már senki sem hallotta, mit érdekelte, hogy egyedül maradt egy szűk, üres zárkában. Amíg a Suttogás beszélt, ő sem hallgatott el.
(Random téli kép Jyväskyläből)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése