Legújabb képről írt novellám. Már egy ideje megvolt az ötlet, csak valahogy sohasem írtam meg. A történetet ez a kép ihlette:
Rose lustán cigarettára gyújtott, és a kis park sarkában várakozott, ahonnan jól rálátott a még mindig sáros utcára. Hanyagul a motorjának támaszkodott, és gyors pillantást vetett az órájára. A férfi – mint mindig – késett. Ez volt a baj a kapcsolattartókkal: sohasem tudtak időben megjelenni, és amikor mégis megtették, akkor eljátszották, hogy még neki kellene hálásnak lennie a pontosságért. A dolog kezdetben rettenetesen bosszantotta, de azóta annyira megszokta, hogy csak rezignáltan megvonta a vállát, és várt. A nikotin megnyugtatta az idegeit, de valójában teljesen más lazításra várt. Egy lád forró víz, mécsesek fénye, egy pohár drága vörösbor… na, így kell lazítani, nem a koszos kis parkban ácsorogva fújni a füstöt. Lehunyta a szemét, és kiverte a fejéből a gondolatot. Előbb a munka, utána a szórakozás.
Az utcán lelassított egy autó, de a sofőr nem szállt ki, csak letekerte az ablakot, és kinyújtott egy fényes fekete aktatáskát.
– Minden benne van, mint mindig. A határideje a szokásos – morogta a kocsiban ülő férfi.
Rose lassan a kocsihoz lépdelt, és elvette a táskát.
– A számlájára már átutaltuk a szokásos összeget – tette hozzá a kapcsolattartó, majd minden további nélkül elhajtott.
Robertson felügyelő hitetlenkedve meredt a drága hotel fürdőszobájában lógó tükörre. Vörös rúzzsal azt írták a felületére, hogy „Kellemes napot, Rose”. A kád mellett leégett mécsesek sorakoztak, a levegőt pedig még mindig betöltötte valami kellemes, női tusfürdő andalító, virágos illata, mintha csak cukkolni akarná a nyomozókat. Robertson észrevett egy üres borospoharat is a kád mellett, de máris tudta, hogy minden vizsgálat eredménytelen lesz.
A felügyelő megcsóválta a fejét. Ez volt a hetedik ilyen esete, és még semmit sem tudott meg a tettestől. Nem voltak illúziói ezzel az esettel kapcsolatban sem. Észrevette, hogy az egyik helyszínelő belépett a fürdőszobába.
– A szokásos? – kérdezte.
– Az ajka rúzsos, egy golyó a fejbe. Tiszta, profi munka. A hotelben senki sem hallott semmit, nyilván hangtompító.
– Nem fogunk nyomot találni – összegezte Robertson.
– A recepción rákérdeztünk, de nincs személyleírás, és a környék összes kamerája ki lett kapcsolva. Sajnálom, nyomozó, de
– Rose – suttogta a nyomozó. – Ez a nő az agyamra megy.
Még szinte a fülébe csengtek a férfi szavai.
„Rosie Baby, miért?”
Lassan mosoly kúszott az ajkaira, ahogy kinyitotta az aktatáskát, és ellenőrizte az új igazolványait. Ezúttal hivatalosan Catherine lett a neve. Csendesen felkacagott, és megcsóválta a fejét. Nem számított, milyen személyiséget szerzett neki a kapcsolattartója. Ő mindig csak Rose maradt…
Rosie Baby
Rose lustán cigarettára gyújtott, és a kis park sarkában várakozott, ahonnan jól rálátott a még mindig sáros utcára. Hanyagul a motorjának támaszkodott, és gyors pillantást vetett az órájára. A férfi – mint mindig – késett. Ez volt a baj a kapcsolattartókkal: sohasem tudtak időben megjelenni, és amikor mégis megtették, akkor eljátszották, hogy még neki kellene hálásnak lennie a pontosságért. A dolog kezdetben rettenetesen bosszantotta, de azóta annyira megszokta, hogy csak rezignáltan megvonta a vállát, és várt. A nikotin megnyugtatta az idegeit, de valójában teljesen más lazításra várt. Egy lád forró víz, mécsesek fénye, egy pohár drága vörösbor… na, így kell lazítani, nem a koszos kis parkban ácsorogva fújni a füstöt. Lehunyta a szemét, és kiverte a fejéből a gondolatot. Előbb a munka, utána a szórakozás.
Az utcán lelassított egy autó, de a sofőr nem szállt ki, csak letekerte az ablakot, és kinyújtott egy fényes fekete aktatáskát.
– Minden benne van, mint mindig. A határideje a szokásos – morogta a kocsiban ülő férfi.
Rose lassan a kocsihoz lépdelt, és elvette a táskát.
– A számlájára már átutaltuk a szokásos összeget – tette hozzá a kapcsolattartó, majd minden további nélkül elhajtott.
***
Robertson felügyelő hitetlenkedve meredt a drága hotel fürdőszobájában lógó tükörre. Vörös rúzzsal azt írták a felületére, hogy „Kellemes napot, Rose”. A kád mellett leégett mécsesek sorakoztak, a levegőt pedig még mindig betöltötte valami kellemes, női tusfürdő andalító, virágos illata, mintha csak cukkolni akarná a nyomozókat. Robertson észrevett egy üres borospoharat is a kád mellett, de máris tudta, hogy minden vizsgálat eredménytelen lesz.
A felügyelő megcsóválta a fejét. Ez volt a hetedik ilyen esete, és még semmit sem tudott meg a tettestől. Nem voltak illúziói ezzel az esettel kapcsolatban sem. Észrevette, hogy az egyik helyszínelő belépett a fürdőszobába.
– A szokásos? – kérdezte.
– Az ajka rúzsos, egy golyó a fejbe. Tiszta, profi munka. A hotelben senki sem hallott semmit, nyilván hangtompító.
– Nem fogunk nyomot találni – összegezte Robertson.
– A recepción rákérdeztünk, de nincs személyleírás, és a környék összes kamerája ki lett kapcsolva. Sajnálom, nyomozó, de
– Rose – suttogta a nyomozó. – Ez a nő az agyamra megy.
***
Még szinte a fülébe csengtek a férfi szavai.
„Rosie Baby, miért?”
Lassan mosoly kúszott az ajkaira, ahogy kinyitotta az aktatáskát, és ellenőrizte az új igazolványait. Ezúttal hivatalosan Catherine lett a neve. Csendesen felkacagott, és megcsóválta a fejét. Nem számított, milyen személyiséget szerzett neki a kapcsolattartója. Ő mindig csak Rose maradt…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése