Fél óra

Most találtam meg ezt a régi novellámat. Egyszer regényprológusnak szántam, csak aztán sehogy se illett a történethez, így aztán megmaradt ilyen formában.

Fél óra


A park most is tele volt gyerekekkel, és Marie Fleur végre eleresztette a kisfiú kezét. A gyerek széles mosollyal szaladt a többi hasonló korú fiúcska és lányka közé a játszótérre, mit sem törődve többé a kísérőjével. A nő nagyot sóhajtva ült le az egyik padra, ahonnan a játszótér minden zugát belátta, és kötelességtudóan figyelte a fiú minden lépését. Bár hozott magával néhány magazint, nem vette elő egyiket sem. A gyerek eltávolodott tőle, ami kissé nyugtalanította, de azonnal felsóhajtott, amikor felismerte a két kisfiút, akikkel Olivier azonnal elfoglalt egy mászókát. A közeli padokon az édesanyjukat is észrevette. Mosolyogva integetett az egyik hölgynek, aki hasonlóan viszonozta a köszönést.

A lány mindig ideges volt, amikor azzal bízta meg a fiú édesanyja, hogy a játszótérre hozza el a kisgyereket a többi kölyök közé. Annyi minden megtörténhet egy játszótéren. Jól ismerte már Oliviert, talán ezért félt annyira attól, hogy a kicsi egyszer csak eltűnik a szeme elől, és baja esik. Most különös feszültséget érzett, de nem tudta megmagyarázni, miért. Szeretett a parkban üldögélni, de most nem akart elmerülni a virágok és a fák szemlélésében. Húsz éves volt, és – nagy bosszúságára – nem egyetemista. Másodjára sem vették fel a Sorbonra, jogra, mást és máshol meg nem akart tanulni, így csak gyerekekre vigyázott naphosszat. Idegesen csóválta meg a fejét, mert máris elvesztette a szeme elől a fiút.

– Olivier! – Felállt a padról, és csak azután látta meg a gyereket.

Még mindig a másik két fiúval szaladgált, de Marie nem nyugodott meg. Túl messzire távolodtak el a játékoktól, már majdnem a játszóteret körbevevő fák között jártak. A lány nem ült vissza a padra, inkább közelebb sétált a három gyerekhez.

„Miért nincs itt is egy normális kerítés, mint a többi játszótér körül?” – gondolta.

Csak egy pillanatra tévesztette szem elől a gyereket, és már nem volt ott. De a másik két gyereket sem látta sehol. Idegesen fordult körbe, de a gyereket sehol nem látta.

– Olivier! Olivier! – kiáltotta. – Gyere elő!

A kisfiú nem válaszolt a hívására. Marie hirtelen még idegesebb lett.

– Te vagy a fogó! – lökte meg hirtelen Olivier, ahogy előugrott az egyik bokor mögül.

A lány felsikoltott, de aztán felkacagott, és a gyerek nyomába eredt. Magas sarkú cipőjében nehezen futott, de utolérte a csepp fiúcskát és felkapta. Nem bírta sokáig a levegőben tartani, de Olivier így is boldogan nevetett.

– Marie! Gyere te is a homokozóba! – kérlelte vékony hangon, és a lány tudta, ha nem megy bele a játékba, nyafogni fog.

Több gyerekre vigyázott már az utóbbi években, de eddig egyikőjük sem nőtt úgy a szívéhez, mint ez a kisfiú. Legszívesebben az egész napját vele töltötte volna, ettől függetlenül még az ő kedvéért sem ment volna homokozni olyan ruhában, mint amit most viselt. Rózsaszín minijét arra tervezték, hogy minden férfit megfordítson az utcán, és nem arra, hogy a földön térdelve homokvárat építsen.

– Ugyan! Menj a fiúkkal homokozni! Velük úgy is jobban szeretsz – mosolygott rá Olivierre.

A kisfiú – a szokásossal ellentétben – nem nyafogott. Huncut fény csillogott a szemében, szája fülig ért, és már rohant is a homokozó felé.

Marie visszasétált a padhoz, és lehunyta a szemét. Szerencsésnek érezte magát. Tudta, ha Olivier belemerül a játékba, a homokozótól nem távolodik el. Végre elővette a magazinjait, és olvasgatni kezdett. Az egyik újság lapozgatása közben hirtelen rossz érzés fogta el. Már több mint fél órára hagyta magára a fiút. Felemelte a fejét, de nem látta sehol. Felpattant a padról, és elindult a homokozók felé.

– Olivier! Olivier! – kiabálta, de nem reagált senki a hívásra.

Marie már rálátott a homokozókra, de sem a kisfiút, sem a két barátját nem látta ott. Sápadtan járta be újra és újra a játszóteret, Olivier nevét kiáltozta, de nem találta őt sehol. Már kezdett teljesen kétségbe esni, amikor észrevette a közeli fák közt a két ismerős gyereket. Olivier nem volt velük, de odament hozzá.

„Talán csak bújócskáznak. Add, hogy csak bújócskázzanak!” – gondolta Marie, de egyre gyorsabban ment a két fiú felé.

Amikor végre odaért hozzájuk, egyik gyerek neve sem jutott eszébe. Nagyon elfoglalta őket egy bogár „megfigyelése”, először észre sem vették Mariet.

– Fiúk, nem tudjátok, hol van Olivier? – kérdezte a lehető legszebb bájmosolyát magára öltve.

Az egyik fiúcska csak megrázta a fejét, majd figyelmét visszafordította az éppen tanulmányozott fényes hátú bogár felé, kissé bosszankodva azon, hogy megzavarták a „kutatómunka” közben, de a másik készségesen, de tömören válaszolt.

– Hazament – jelentette ki határozottan.

Marie értetlenül nézett rá.

– Ő volt a tudós, de jött érte egy bácsi, és hazavitte. Most Louise a tudós, én meg a szárnysegéd.

A lány idegesen pislogott, először nem is igazán értette, mit mondott neki a gyerek.

– Haza… ment? – kérdezte tétován. – De hát… kivel? Hogy nézett ki az a bácsi?

A kisfiú már újra a bogarat csodálta, de amikor kérdezték megint válaszolt.

– Olyan… nem t’om. Szemüveges… csak megkérdezte a nevét, és azt mondta, hogy menjen vele haza. Ennyi.

Marie majdnem felsikított, amikor végre megértette a kölyök szavait. Olivier eltűnt. Szédelegve indult vissza a parkba, de nem tudta, mit tegyen.

Elvesztette…

Elvesztette Oliviert!

Eltűnt! Elrabolták!

– Se… segítsen valaki! – sikította elkeseredetten, de nem tudta, hogyan folytassa. Zokogva roskadt a földre.

(Sajnos a fényképeim között nem találtam olyat, ami jobban illene a történethez. A kép Jyväskyläben készült az egyetem közelében lévő parkról)

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések