A héliumkoktél áldásos hatása (avagy prológus az összes sci-fi novellámhoz)

Anno akartam írni egy sci-fi novellás kötetet. Annak a prológusát összekötöttem az eddig megírt sci-fikkel.

A héliumkoktél áldásos hatása

Galaktikus Időszámítás szerint 3564, Egyezményes Bolygóközi naptár hatodik hónapja, 66. napja, Polaris-rendszer, 7. bolygó, Agenor város


Hogy mire menne az ember a barátai nélkül? Őszintén mondhatom, semmire! Én sem mentem volna bele semmi hülyeségbe, ha nincsenek olyan jó barátaim, akik nem átallnak még ilyenkor is biztatni, és támogatni.

Nem gondoltam én semmi rosszra, amikor leültünk az Ambrózia bár egyik eldugott asztalkájához egy-egy héliumkoktéllal magunk előtt. Tiszta fejjel végiggondolva, már akkor fel kellet volna állnom, és elköszönnöm, amikor a harmadik kört rendeltük, de addigra – nincs értelme tagadni azt, ami nyilvánvaló – már egyáltalán nem volt tiszta a fejem. Gondolkozás nélkül öntöttem le a torkomon még az ötödik pohár méregerős italt is, majd kicsúszott a számon az az ostoba mondat, amit azóta ezerszer megbántam:

– Becsületemre mondom, hogy egy éven belül beírom a nevem a galaxis történetébe!

Aki egy cseppet is tisztában van a csillagközi etikettel, tudja, hogy mit jelentenek ezek a becsületbeli fogadások. Már akkor tudtam, hogy nem vagyok normális, amikor befejeztem a mondatot, de amikor a barátaim kapva kaptak az alkalmon és nagy összegeket tettek ellenem, akkor egészen biztos voltam benne, hogy az ital teljesen elvette az eszem – bár ezután azt is megkockáztatom, talán soha nem volt a helyén. A szavam már nem vonhattam vissza, hiába tudatosult bennem, mekkora ostoba vagyok, így a képemre erőltettem egy magabiztosnak szánt vigyort, lehajtottam még egy italt a többiek kontójára, és az előre ünneplő társaságtól elköszönve hazakullogtam. Legalábbis először azt terveztem, hogy hazamegyek.

Tudjátok, milyen az, ha hirtelen megvilágosodik előttetek, hogy ti vagytok a legszerencsétlenebb barmok a bolygótokon? Senkinek sem kívánnátok, ugye? Nos, én úgy éreztem, az univerzumban nem akad másik olyan idióta, mint én. Dühös voltam magamra, nem kertelek hát: hazafelé menet betértem még egy pár pohárkára… amiből elég sok pohár lett… legalábbis azt hiszem, mert túl sok mindenre nem emlékszem. El akartam felejteni ezt a hülye fogadást, de úgy tűnik az ital nem volt hajlandó ebben a segítségemre sietni. Az éjszaka minden pillanatát elfelejtettem, de ez az egy dolog élesen belevéste magát az agyamba. Ezzel szemben olyan apróságot már nem tudok felidézni, hogy hogy kerültem a Központi park kellős közepére, hajnali fél négykor egy szál alsónadrágban.

Az első értelmes gondolatom az volt, amikor hajnalban egy kicsit kijózanodtam a hideg füvön fekve, hogy soha többé nem iszok héliumkoktélt, a második meg az, hogy akkora idióta vagyok, akit nem hordott még hátán egyik bolygó sem az egész világegyetemben. Elkeserítő, hogy ez egy tiszta pillanatomban jutott eszembe, na de mindegy. Hogy lehetettem akkora ökör, hogy arra fogadjak, hogy beleírom a nevem a Galaxis történetébe? A Galaxisnak még nincs is története, hogy a szonársikló szaltózzon a feketelyukba!

Nyögve támasztottam homlokomat a park közepén álló emlékműnek, abban a reményben, hogy a hűvös felület majd csillapítja a fejfájásomat, vagy ha véletlenül egy kicsivel nagyobb erővel esek a kőnek, akkor legalább szétverjem rajta a fejem, hogy ne is kelljen gondolnom a múlt éjszakára. A fejfájásom ugyan nem csillapodott, de ahogy felnéztem a nagy Föld emlékműre, úgy éreztem, megvilágosodtam. A betontömböt több ezer éves minta, egy színes felirat díszítette: Metro. Ma már senki sem tudná megmondani, mit jelentett anno ez a felirat, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez már nem is érdekelt senkit. Annyi biztos, hogy a szöveg nagyon régen, a kezdet kezdetén valahol egy földi épületen díszelgett, és egészen biztosan valami nagyon fontos dolgot jelentett, még mielőtt mindenki elhagyta volna az első bolygót. Lényeg a lényeghez, az emlékmű maga volt az élő történelem. Mi más kellett volna egy olyan embernek, aki be akarta írni magát a Galaxis történetébe, mint egy ilyen inspiráció? Az ihlet szinte fejbe kólintott: a Galaxisnak még nincs története. Hiszen ez az! A digitális könyvek címoldalán mindig rajta van a szerző neve. Nem kell mást tennem, csak megírnom a történetet, és megnyerem a fogadást!

Természetesen ezután lelkesen mentem haza, hogy nekilássak a munkának. Bár szívesen mondanám, hogy tisztában voltam azzal, milyen meteorzáporba vezettem az űrhajómat, de hazudnék. Másnapos fejjel csak annyi járt a fejemben: megnyerem a fogadást, még akkor is, ha belegebedek! Nem sokat tudtam a történelemről, épp annyit, mint bárki, így aztán tisztában voltam vele, hogy ez nem lesz elég. Mielőtt azonban elkezdtem volna azon gondolkodni, hogy melyik bolygóra utazva szerezhetnék még több információt nekiveselkedtem a vázlatírásnak.

A galaxis története valahol ott kezdődött, ahol a Föld nevű aprócska bolygóé véget ért. Egyes vélemények szerint ugyan már a Földön elkezdődtek az események, de én kitartok azon álláspont mellett, hogy a Föld csak a kezdet kezdete volt. Tudják, mint abban a fura földi mondásban a kályha. Nézzünk szembe a tényekkel, az a kis bolygó csak egy pont a világegyetemben, az a néhány milliárd ember, akik ott éltek, mielőtt a mi történelmünk elkezdődött… hát, ők csak ködbevesző alakok, akik megszülettek, éltek és meghaltak.

Természetesen az első utazók története, akik bejárták az univerzumot, már sokkal érdekesebb. Ők találták meg az új Földet, és alapozták meg az univerzumszerte ismert civilizáció alapjait. Átlagos, földi emberként indultak, mégis készen álltak a nagy kalandra, hátrahagyták az akkor ismert világot, és új otthont alapítottak azoknak, akik el akarták hagyni a Földet. Az utazók között volt Thomas Scott őrnagy, akiről még a galaktikus iskolában is mindenki tanult. Thomas Scott őrnagy, akit úgy ismertek, mint a Második Föld első telepesét.

(Tavaly nyáron készült fénykép... az összes éjszakai képem közül talán ezen látszik legjobban a Hold.)

Megjegyzések

Megjegyzés küldése