Merülés

Üdv!

Tegnap is szerettem volna feltenni valamit, de végül megfeledkeztem róla. Ez a novella is egy régi történetem, amelyet egyszer már feltettem a Merengőre, de gondoltam, itt is megosztom a többi között.

Merülés

A férfi metsző pillantást vetett a kislányra, aki még mindig reszketett a hidegtől. A gyerek pár pillanatig vágyakozva nézett a kandallóban vidáman lobogó tűzre, majd nagy, kék szemeit a férfire emelte. Még alig múlt hét éves, nedves, kócos haját ügyetlenül összekötötte, vékony szövetruhájából még mindig csöpögött a víz. Kérdő tekintetére az úr csak elmosolyodott. Nem érdekelte többé a lány, már csak az apró ujjak közt szorongatott ékszert nézte.

– Hibás – morogta csendesen a férfi, kényelmesen hátradőlve karosszékében.

A lány megmarkolta a nyakéket, ajkait összeszorította, szemében könnycsepp csillogott. Megrázta a fejét, igyekezve kiverni fejéből az előbb hallott mondatot.

– Vissza kell menned – jelentette ki határozottan, mit sem törődve a gyerek ijedtségével.

– Nem megyek le megint.

A férfi gúnyosan felnevetett, előrehajolt és pont a kislány szemébe nézett.

– Addig úgyse mehetsz sehova. Nem mehetsz haza.

A gyermek arcán végiggördült az első könnycsepp, amit azonnal egy másik követett.

– Bántani fognak – suttogta, tekintetét elhomályosította a rémület. – Nem megyek oda többet. Nem akarok.

Az úr csak mosolygott, közelebb intette magához a gyereket, és elvette kezéből a nyakéket. Ujjai közt végigpergette a még tökéletlen gyöngyszemeket. Az ékszer közel sem volt tökéletes, nem volt szimmetrikus, a kislány számára mégis gyönyörűnek tűnt, ahogy megcsillant rajta a tűz fénye. A férfi elégedetlenül rázta meg a fejét, ledobva a szék mellé egy halomnyi ékszer közé a nyakéket.

– Újra lemész. Rosszul választottál, de talán…

– Majdnem megölt! – sikította a gyerek, hátrálva néhány lépést. – Alig tudtam elmenekülni! Ha egy kicsit lassabb vagyok, akkor… – elakadt a szava, nem tudta befejezni a mondatot.

A férfi megcsóválta a fejét.

– Fiatal volt, heves. Most válassz idősebbet, az biztos lassabb lesz. Figyeld meg jól az ékszert, mielőtt lépsz. Ne légy türelmetlen, mert ha hibásat hozol, úgyis újra leküldelek hozzájuk.

A lány szipogott, arcáról letörölt néhány könnycseppet.

– A többi nem fogja hagyni, hogy még egyet…

Az úr felnevetett.

– Ezután az következik, hogy hideg a víz? Ha gyorsan teszed a dolgod, nem árthatnak neked. Akarom azt a nyakéket. A tökéleteset, nem ezeket a hibásakat.

A kislány felsóhajtott, majd meghajolt és elindult kifelé a teremből.

­­***

Fázott. Érezte, hogy a levegő égeti a tüdejét. Izmai már minden mozdulatnál fájdalmasan megfeszültek, nem tudta, meddig lesz még képes folytatni az úszást. Mégis lejjebb merült. A mélységben már semmit se látott, de biztos volt abban, hogy közelít a célhoz. Most valahogy lassabban ment a merülés, mint általában. Arra is koncentrálnia kellett, hogy eszméleténél maradjon.

„Mélyebbre! Mélyebbre!”

Már nem számolta a perceket. Amikor végre meglátta a tenger fenekén a derengő fényeket, már úgy gondolta, eltelt egy örökkévalóság. Még nem látta őket, de a víz alatti város messziről sem tűnt néptelennek. Tudta, csak idő kérdése, hogy találjon közülük egyet… csakhogy neki egyetlen dolga nem volt idelent: ideje. Nem hibázhatott, nem kapkodhatott, mégis gyorsan kellett cselekednie. Az ellentmondásba belefájdult a feje.

Ütemes tempóban úszott a különös alakú épületek közé. Nem tett egyetlen felesleges mozdulat sem, tartalékolta erejét, mégis ólmos fáradtságot érzett tagjaiban. A lények első mozdulatait észre sem vette, amikor végre rádöbbent, hogy bekerítették, már késő volt. Megremegett a félelemtől, amikor az első sellő megragadta a csuklóját.

– Újra lejött – suttogta. Nem hasonlított egyetlen földi lény hangjára sem. Bugyborékoló, sziszegő, mélyről jövő sóhaj, mégis valahogy mámorító, gyönyörű.

– Gyilkos – sziszegte egy második hang, amit újabb szavak követtek.

– Áruló.

– Hitszegő.

– Ember – susogta többször egymás után egy öreg sellő, mintha ez önmagában is bűn lenne.

A kislány nem tudta, mit tehetne. Nem tudta megszámolni, hányan vannak körülötte, tüdejét vészesen égette a levegő hiánya.

– Kapzsi – suttogta a fülébe egy kedves hang. – Az én kapzsi gyermekem!

A lány érezte, hogy átölelik vállát. A sellő óvatosan maga felé fordította a gyermeket. Ő nem ijedt meg az elé táruló látványtól. A sellők még az ő szemében is különös teremtmények voltak. Gyönyörűek, de egyben veszélyesek is. A testüket apró pikkelyek borították, hajukat gyönyörű csatokkal fogták össze. A sellő, aki most a lány előtt lebegett, finoman megszorította a vállát, hogy a kislány végre teljesen rá figyeljen. Öregebb volt, mint a Szárazföld. Ő maga volt az Óceán, az Őstenger, ami mindent beborított és elnyelt. Kortalan arcán isteni mosoly játszott, de szemei kegyetlenül csillogtak. Nem volt szemernyi emberség sem a tekintetében. Pikkelyes testét igazgyöngyből fűzött ruha takarta, ékszerei minden sellőnél előkelőbbé tették. A kislány mégsem félt tőle. Többé semmitől sem félt. Megmarkolta kagylónyelű kését és lassan előhúzta.

– Arra nem lesz szükséged – suttogta az öreg sellő, kezét egy másik felé nyújtva, aki elégedetlen morgással adott át neki egy ékszert. Apró gyöngy nyakék volt. Nem szép, nem tökéletes, mégis… valahogy kedves. A gyerek még sohasem látott ilyen gyönyörűt.

A kislány megbabonázva nézett előbb az ékszerre, majd a sellő szemébe.

– A tied. Vedd el! – nyújtotta oda neki, de a gyerek nem mozdult. – Kezed által nem egy sellő veszett oda, mégis… ez a tied.

A lány elvette az ékszert, és hitetlenül megforgatta kezében.

– Vedd fel! – utasította újra a legöregebb sellő, és a gyerek végre engedelmeskedett. Ajkai néma köszönömöt formáltak, de nem volt több ereje, hogy felrúgja magát a felszín irányába.

­­­***

A tenger békésebbnek tűnt, mint valaha. A lemenő nap vörös fényében a férfi csalódottan forgatta meg kezében az apró nyakéket, majd a homokos parton fekvő kis testre nézett. Kezéből hanyag mozdulattal dobta mellé az ékszert.

– Ez is hibás – suttogta, de már csak a tenger hallotta szavát.

(Norvégia, az Északi-sarki-óceán, avagy a Jeges-tenger partja.)