Újabb kép alapján írt novella, mert nem tudtam ellenállni, úgy megtetszett az ötlet. A történetet ez a kép ihlette:
A két fiú tetőtől talpig sárosan robogott be a nappaliba, mit sem törődve Éva néni, Peti anyukája velőtrázó sikolyával, amikor lendületből a kanapéra vetették magukat, koszos cipőjüket félúton lehajítva a szőnyeg közepén. Éva néni kedvenc bézsszínű szőnyege amúgy is sokkal jobban nézett ki a lábnyomokkal.
– Nem követtek minket – suttogta Peti, és hangosan felkuncogott. – Ez király volt!
– Meg kell ismételnünk! – helyeselt Tomi, és a lábujjaival ügyesen lehúzta a zoknijait, hogy aztán a cipője felé rúgja őket.
– Legközelebb Marika nénit vicceljük meg, ő mindig olyan savanyú, mintha folyamatosan citromot szopogatna.
– Igen, jót tenne neki egy kis nevetés.
– Neki is az a baja, mint Karcsi bácsinak – okoskodott Peti, és smileyt rajzolt koszos kezével a világos kanapé kartámlájára.
– Bizony, megöregedett! Pedig emlékszel, mit mesélt Pista bácsi, amikor belógtunk a kertjébe fára mászni, és elkapott minket!
– Ja, gyerekként mindig olyan jókat mókáztak a Karcsi bácsival, mint mi ketten. De jó lenne, ha még mindig olyan jókat játszanának! Képzeld, mennyit marhulhatnánk együtt.
– A két öreg meg a két fiatal bajkeverő!
– A négy csibész!
Éva néni nagy sebbel-lobbal robogott be a szobába, kezében egy vödör vízzel és tisztítószeres üveggel, majd elsápadt, amikor meglátta, mekkora koszt csináltak a gyerekek. Le kellett hunynia a szemét, hogy ne sikítson fel a borzalomtól.
– Ezt… kezdte… most azonnal takarítsátok fel! Gyerünk!
A két fiú épp vitatkozni akart vele, de Éva néni ellentmondást nem tűrő hangon suttogta:
– Most.
Peti és Tomi felpattant, és rögtön munkához látott.
– Mi sohasem fogunk felnőni – jelentette ki határozottan Tomi, ahogy sikálni kezdte a szőnyeget.
– Kezet rá! – nyújtotta ki a kezét Peti.
Tomi huncutul elmosolyodott, és barátja arcába dobta a saját törlőruháját. Peti vigyorogva megismételte a gesztust, és elindult az újabb játék: verseny, hogy ki lesz vizesebb, mire letakarítják a szőnyeget.
***
A két öreg vigyorogva meredt a képernyőre, és nyomkodta a Playstation gombjait. Péter élvezettel felkacagott, amikor már megint kiütötte Tamást, de mielőtt újabb játékba kezdhettek volna, nagyot csattanva kivágódott a szoba ajtaja.
– Péter bácsi, Tamás bácsi! Mit műveltek már megint? – kérdezte Morcos Margó, a kedvenc ápolónőjük.
Azért már nem is szólt a két öregre, hogy már megint egy rakás chipset csempésztek valahogy a szobájukba, sem azon, hogy olyan hangosan játszottak, hogy a fél emelet visszhangzott. Nem, Morcos Margónak teljesen más gondja volt:
– Hová tüntették el az összes vécéülőkét a női vécékből, csibészek?!
Tamás és Péter huncutul mosolyogva egymásra nézett, majd az ablakra. A lemenő nap fényében jól látszottak az ablak előtti fa ágaira aggatott fehér vécéülőkék.
Margó lehunyta a szemét, és elszámolt tízig… majd húszig, de még így is csak annyit tudott kinyögni:
– De hát miért?
A két öreg az ápolóra nézett, és tettetett komolysággal válaszolt:
– Kedveském, ez a modern művészet! – kezdte Péter.
– Posztmodern, drága barátom, posztmodern!
– Ó, pardon, posztmodern.
A nő kétségbeesetten az égre emelte a tekintetét, mintha türelemért fohászkodna, majd sarkon fordult, és elviharzott, hogy visszategye a rendeltetésszerű helyére a vécéülőkéket.
Tamás megvárta, míg becsapódott az ajtó, és megszólalt:
– Ugye megmondtam, hogy mi sohasem fogunk felnőni!
Kisöregek
A két fiú tetőtől talpig sárosan robogott be a nappaliba, mit sem törődve Éva néni, Peti anyukája velőtrázó sikolyával, amikor lendületből a kanapéra vetették magukat, koszos cipőjüket félúton lehajítva a szőnyeg közepén. Éva néni kedvenc bézsszínű szőnyege amúgy is sokkal jobban nézett ki a lábnyomokkal.
– Nem követtek minket – suttogta Peti, és hangosan felkuncogott. – Ez király volt!
– Meg kell ismételnünk! – helyeselt Tomi, és a lábujjaival ügyesen lehúzta a zoknijait, hogy aztán a cipője felé rúgja őket.
– Legközelebb Marika nénit vicceljük meg, ő mindig olyan savanyú, mintha folyamatosan citromot szopogatna.
– Igen, jót tenne neki egy kis nevetés.
– Neki is az a baja, mint Karcsi bácsinak – okoskodott Peti, és smileyt rajzolt koszos kezével a világos kanapé kartámlájára.
– Bizony, megöregedett! Pedig emlékszel, mit mesélt Pista bácsi, amikor belógtunk a kertjébe fára mászni, és elkapott minket!
– Ja, gyerekként mindig olyan jókat mókáztak a Karcsi bácsival, mint mi ketten. De jó lenne, ha még mindig olyan jókat játszanának! Képzeld, mennyit marhulhatnánk együtt.
– A két öreg meg a két fiatal bajkeverő!
– A négy csibész!
Éva néni nagy sebbel-lobbal robogott be a szobába, kezében egy vödör vízzel és tisztítószeres üveggel, majd elsápadt, amikor meglátta, mekkora koszt csináltak a gyerekek. Le kellett hunynia a szemét, hogy ne sikítson fel a borzalomtól.
– Ezt… kezdte… most azonnal takarítsátok fel! Gyerünk!
A két fiú épp vitatkozni akart vele, de Éva néni ellentmondást nem tűrő hangon suttogta:
– Most.
Peti és Tomi felpattant, és rögtön munkához látott.
– Mi sohasem fogunk felnőni – jelentette ki határozottan Tomi, ahogy sikálni kezdte a szőnyeget.
– Kezet rá! – nyújtotta ki a kezét Peti.
Tomi huncutul elmosolyodott, és barátja arcába dobta a saját törlőruháját. Peti vigyorogva megismételte a gesztust, és elindult az újabb játék: verseny, hogy ki lesz vizesebb, mire letakarítják a szőnyeget.
***
A két öreg vigyorogva meredt a képernyőre, és nyomkodta a Playstation gombjait. Péter élvezettel felkacagott, amikor már megint kiütötte Tamást, de mielőtt újabb játékba kezdhettek volna, nagyot csattanva kivágódott a szoba ajtaja.
– Péter bácsi, Tamás bácsi! Mit műveltek már megint? – kérdezte Morcos Margó, a kedvenc ápolónőjük.
Azért már nem is szólt a két öregre, hogy már megint egy rakás chipset csempésztek valahogy a szobájukba, sem azon, hogy olyan hangosan játszottak, hogy a fél emelet visszhangzott. Nem, Morcos Margónak teljesen más gondja volt:
– Hová tüntették el az összes vécéülőkét a női vécékből, csibészek?!
Tamás és Péter huncutul mosolyogva egymásra nézett, majd az ablakra. A lemenő nap fényében jól látszottak az ablak előtti fa ágaira aggatott fehér vécéülőkék.
Margó lehunyta a szemét, és elszámolt tízig… majd húszig, de még így is csak annyit tudott kinyögni:
– De hát miért?
A két öreg az ápolóra nézett, és tettetett komolysággal válaszolt:
– Kedveském, ez a modern művészet! – kezdte Péter.
– Posztmodern, drága barátom, posztmodern!
– Ó, pardon, posztmodern.
A nő kétségbeesetten az égre emelte a tekintetét, mintha türelemért fohászkodna, majd sarkon fordult, és elviharzott, hogy visszategye a rendeltetésszerű helyére a vécéülőkéket.
Tamás megvárta, míg becsapódott az ajtó, és megszólalt:
– Ugye megmondtam, hogy mi sohasem fogunk felnőni!
Imádnivaló ez az írás!
VálaszTörlés