Üdv!
Még mielőtt meghúztam a csuklómat, megírtam egy fél novellát az egyik Író született - és itt cseperedik csoportban megosztott képről író kihíváshoz, de csak most sikerült befejeznem, nyakig betakarózva a laptoppal az ágyamban. Íme tehát a Kék egek, a Visszatérek című történetem folytatása. Lesz még egy novella, ami ugyanebben az "univerzumban" fog játszódni, bár az annak mások lesznek a szereplői. Azt is egy kép ihlette, de még csak kézzel van megírva a történet egyik fele.
Még mielőtt meghúztam a csuklómat, megírtam egy fél novellát az egyik Író született - és itt cseperedik csoportban megosztott képről író kihíváshoz, de csak most sikerült befejeznem, nyakig betakarózva a laptoppal az ágyamban. Íme tehát a Kék egek, a Visszatérek című történetem folytatása. Lesz még egy novella, ami ugyanebben az "univerzumban" fog játszódni, bár az annak mások lesznek a szereplői. Azt is egy kép ihlette, de még csak kézzel van megírva a történet egyik fele.
Kék egek
Az utasszállító űrkomp állandó, tompa
zúgása már fel sem tűnt az utasoknak, akik most is ugyanúgy élték a mindennapi
életüket a lakókabinjaikban, mint mindig, megfeledkezve arról a tényről, hogy
immár három éve utaztak az „Új Világ” felé. A kis Thomas Scott és édesanyja is
megszokta már ezt az életet, bár az eleven fiúcska most is ugyanazt érezte,
mint oly sokszor: majd megőrült az unalomtól. Édesanyja, Elisabeth épp egy új
sálat kötögetett egy lebontott pulóver anyagából. Ő sem talált más
elfoglaltságot az öntisztító padlójú kabinban, amely még a takarítás
fáradtságától is megkímélte az ott lakókat. Micsoda bosszúság!
– Anya! – huppant le mellette a kisfiú. –
Mesélsz még nekem a Földről? Unatkozok.
– Miről szeretnél hallani, Tomi? –
kérdezte türelmesen Elisabeth, mert nagyon jól tudta, mennyire nehéz lehet a
gyereknek naphosszat egy ilyen zárt helyen lenni, és csak a mesterséges
napfénnyel megvilágított folyosón tudott egy kicsit szaladgálni, amikor az
űrkomp biztonságos sebességgel szelte az űrmérföldeket.
– Az állatokról, anya! A madarakról!
Elisabeth elmosolyodott, és mesélni kezdett.
Nagyon jól tudta, hogy mennyire lenyűgözte a gyereket, amikor arról beszélt,
milyen volt egyszer azon a távoli bolygón, amelyen született. A kis Tomi már
nem igazán emlékezhetett rá, milyen volt igazából a Föld, hiszen alig múlt három
éves, amikor az Új Világ meghódítására küldött katonák delegációja visszatért,
és Thomas Scott őrnagy felültette kis családját az első utasszállító űrkompra,
amely a maga komótos tempójában el is indult a nagy útra. Immár nem voltak
olyan távol az Ígéret Földjétől, ahol az őrnagy szerint újra tiszta kék ég
várta őket, és nem utolsó sorban Thomas, aki a sokkal gyorsabb katonai gépek
egyikén utazott, hogy előkészítse a terepet a családjának.
A nő sóhajtva emlékezett vissza arra,
hogy az induláskor már nem olyan volt a Föld, mint amilyenre a saját
gyerekkorából emlékezett. Akkoriban szinte már sohasem volt kék az ég a
rengeteg szmogtól, és nem is emlékezett rá, hogy mikor látott utoljára
madarakat a városukban. Arra viszont jól emlékezett, hogy mennyire
elszomorodott, amikor egy szokatlanul tiszta napon véletlenül megpillantott egy
madár alakú felhőt. Ó, mennyire emlékeztette a múltra! Talán… még örült is
annak, hogy Thomas nem nagyon emlékezett semmire. Így könnyebb volt csak a
szépről mesélni, és a hosszú út sem volt annyira lélekőrlő a számára, hiszen az
űrkomp szürkeségét szokta meg.
– Amikor még nagyon kicsi voltam,
akkora, mint te, sokszor nyaraltam a nagymamámnál a tó mellett. Minden nap
elmentünk kacsákat etetni, és néha csak leültünk egy padra, hogy bámuljuk a
bárányfelhős kék eget, meg a madarakat, ahogy elrepültek a fejünk felett. Volt
olyan madár, ami akkora volt, mint a tenyerem, de akkora is akadt, amelyik
sokkal, sokkal nagyobb volt. Még két tenyérrel sem tudom megmutatni, mekkora. A
kedvenceim a vadludak voltak, mert ősszel olyan szépen repültek az égen, hogy
az csuda!
– Olyan magasan repültek, mint egy
űrhajó? – kérdezte Thomas.
– Ó, nem! – Elisabeth megcsóválta a
fejét. – Akkor még azt hittem, hogy nagyon, nagyon magasan repülnek, mert már
csak olyan kicsinek látszottak a földről, mint a kisujjad, de sokkal közelebb
voltak a földhöz, mint gondolod.
A kisfiú felemelte, és jól megnézte a
kisujját, majd bólintott.
– Az ég meg olyan kék volt, mint a
labdám? – folytatta a kérdezősködést.
– Még annál is sokkal kékebb! Olyan
kéket te még nem is láttál! – tódította az anyuka, és magában azt remélte, hogy
hamarosan meg is mutathatja majd a fiának, amikor megérkeznek az Új Világba.
– És milyen volt a bárányfelhő, anya? Igazi
báránykából volt? Olyanból, mint amilyenről múltkor meséltél nekem? Volt neki
pici rózsaszín orrocskája is?
A nő nem tudta megállni nevetés nélkül.
Már épp szóra nyitotta volna a száját, hogy ezekre a kérdésekre is válaszoljon,
amikor megszólalt a hangosbemondó.
– Figyelem, figyelem! Foglalják el a
biztonsági üléseket, és csatolják be biztonsági övüket! Ez nem próbariadó! Utunk
célja radartávolságban van. Megkezdjük az ereszkedést a K703-as planétára!
Figyelem, figyelem! Foglalják el a biztonsági üléseket!
Thomas csalódottan teljesítette az
utasítást, ahogy tanulta, de azért reménykedve az anyukájára nézett, aki
láthatóan nagyon izgatott volt a hallottak miatt.
– Anya, azért azt még elmondod, milyen
igazából az a bárányfelhő?
Elisabeth felkacagott, és megcsóválta a
fejét.
– Hamarosan meglátod, Thomas. Hamarosan
meglátod!
Várom a folytatást! Vajon teljesülnek az álmaik? Vagy valami más vár rájuk... De izgalmas!
VálaszTörlés