Kék egek - Kreatív írás kép alapján 13.

Üdv!

Még mielőtt meghúztam a csuklómat, megírtam egy fél novellát az egyik Író született - és itt cseperedik csoportban megosztott képről író kihíváshoz, de csak most sikerült befejeznem, nyakig betakarózva a laptoppal az ágyamban. Íme tehát a Kék egek, a Visszatérek című történetem folytatása. Lesz még egy novella, ami ugyanebben az "univerzumban" fog játszódni, bár az annak mások lesznek a szereplői. Azt is egy kép ihlette, de még csak kézzel van megírva a történet egyik fele.



Kék egek




Az utasszállító űrkomp állandó, tompa zúgása már fel sem tűnt az utasoknak, akik most is ugyanúgy élték a mindennapi életüket a lakókabinjaikban, mint mindig, megfeledkezve arról a tényről, hogy immár három éve utaztak az „Új Világ” felé. A kis Thomas Scott és édesanyja is megszokta már ezt az életet, bár az eleven fiúcska most is ugyanazt érezte, mint oly sokszor: majd megőrült az unalomtól. Édesanyja, Elisabeth épp egy új sálat kötögetett egy lebontott pulóver anyagából. Ő sem talált más elfoglaltságot az öntisztító padlójú kabinban, amely még a takarítás fáradtságától is megkímélte az ott lakókat. Micsoda bosszúság!

– Anya! – huppant le mellette a kisfiú. – Mesélsz még nekem a Földről? Unatkozok.

– Miről szeretnél hallani, Tomi? – kérdezte türelmesen Elisabeth, mert nagyon jól tudta, mennyire nehéz lehet a gyereknek naphosszat egy ilyen zárt helyen lenni, és csak a mesterséges napfénnyel megvilágított folyosón tudott egy kicsit szaladgálni, amikor az űrkomp biztonságos sebességgel szelte az űrmérföldeket.

– Az állatokról, anya! A madarakról!

Elisabeth elmosolyodott, és mesélni kezdett. Nagyon jól tudta, hogy mennyire lenyűgözte a gyereket, amikor arról beszélt, milyen volt egyszer azon a távoli bolygón, amelyen született. A kis Tomi már nem igazán emlékezhetett rá, milyen volt igazából a Föld, hiszen alig múlt három éves, amikor az Új Világ meghódítására küldött katonák delegációja visszatért, és Thomas Scott őrnagy felültette kis családját az első utasszállító űrkompra, amely a maga komótos tempójában el is indult a nagy útra. Immár nem voltak olyan távol az Ígéret Földjétől, ahol az őrnagy szerint újra tiszta kék ég várta őket, és nem utolsó sorban Thomas, aki a sokkal gyorsabb katonai gépek egyikén utazott, hogy előkészítse a terepet a családjának.

A nő sóhajtva emlékezett vissza arra, hogy az induláskor már nem olyan volt a Föld, mint amilyenre a saját gyerekkorából emlékezett. Akkoriban szinte már sohasem volt kék az ég a rengeteg szmogtól, és nem is emlékezett rá, hogy mikor látott utoljára madarakat a városukban. Arra viszont jól emlékezett, hogy mennyire elszomorodott, amikor egy szokatlanul tiszta napon véletlenül megpillantott egy madár alakú felhőt. Ó, mennyire emlékeztette a múltra! Talán… még örült is annak, hogy Thomas nem nagyon emlékezett semmire. Így könnyebb volt csak a szépről mesélni, és a hosszú út sem volt annyira lélekőrlő a számára, hiszen az űrkomp szürkeségét szokta meg.

– Amikor még nagyon kicsi voltam, akkora, mint te, sokszor nyaraltam a nagymamámnál a tó mellett. Minden nap elmentünk kacsákat etetni, és néha csak leültünk egy padra, hogy bámuljuk a bárányfelhős kék eget, meg a madarakat, ahogy elrepültek a fejünk felett. Volt olyan madár, ami akkora volt, mint a tenyerem, de akkora is akadt, amelyik sokkal, sokkal nagyobb volt. Még két tenyérrel sem tudom megmutatni, mekkora. A kedvenceim a vadludak voltak, mert ősszel olyan szépen repültek az égen, hogy az csuda!

– Olyan magasan repültek, mint egy űrhajó? – kérdezte Thomas.

– Ó, nem! – Elisabeth megcsóválta a fejét. – Akkor még azt hittem, hogy nagyon, nagyon magasan repülnek, mert már csak olyan kicsinek látszottak a földről, mint a kisujjad, de sokkal közelebb voltak a földhöz, mint gondolod.

A kisfiú felemelte, és jól megnézte a kisujját, majd bólintott.

– Az ég meg olyan kék volt, mint a labdám? – folytatta a kérdezősködést.

– Még annál is sokkal kékebb! Olyan kéket te még nem is láttál! – tódította az anyuka, és magában azt remélte, hogy hamarosan meg is mutathatja majd a fiának, amikor megérkeznek az Új Világba.

– És milyen volt a bárányfelhő, anya? Igazi báránykából volt? Olyanból, mint amilyenről múltkor meséltél nekem? Volt neki pici rózsaszín orrocskája is?

A nő nem tudta megállni nevetés nélkül. Már épp szóra nyitotta volna a száját, hogy ezekre a kérdésekre is válaszoljon, amikor megszólalt a hangosbemondó.

– Figyelem, figyelem! Foglalják el a biztonsági üléseket, és csatolják be biztonsági övüket! Ez nem próbariadó! Utunk célja radartávolságban van. Megkezdjük az ereszkedést a K703-as planétára! Figyelem, figyelem! Foglalják el a biztonsági üléseket!

Thomas csalódottan teljesítette az utasítást, ahogy tanulta, de azért reménykedve az anyukájára nézett, aki láthatóan nagyon izgatott volt a hallottak miatt.

– Anya, azért azt még elmondod, milyen igazából az a bárányfelhő?

Elisabeth felkacagott, és megcsóválta a fejét.

– Hamarosan meglátod, Thomas. Hamarosan meglátod!

Megjegyzések

  1. Várom a folytatást! Vajon teljesülnek az álmaik? Vagy valami más vár rájuk... De izgalmas!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések