Kézzel írva már majdnem teljesen készen volt ez a novella is. A történetet szintén egy kép ihlette az Író született facebook csoportból, bár nem kapcsolódik hozzá olyan szigorúan, mint a többi történetnél.
Az Utolsók
Novella azután, hogy eljött a Világvége
Adam fejcsóválva lógatta a lábát a mélységbe. A felhőkarcoló tetejéről pont ugyanolyan lehangolónak és üresnek tűnt a város… vagyis a város romja, mint odalentről, de odafent legalább nem szembesült minden percben a pusztulással. Fentről képes volt meglátni a szépséget is a romokban. Ott valahogy értelmet kapott a létezése ezen az átkozott, üres bolygón.
Néha már azt hitte, egyedül van. Ez nem paranoia volt. Tényleg mindenki elment. Pontosabban, mindenki, aki tudott, elment. A Földet, mint egy összeomlóban lévő kunyhót, otthagyták az emberek, helyükön csak a szeméthegyek és a füstölgő romok maradtak, no meg persze azok a betegek, nincstelenek és piti bűnözők, akik nem kaphattak esélyt az Új Világban. Adam nem tartozott közéjük. Az egyik segélycsapat tagja volt, katonaorvos, erős, egészséges, becsületes ember. A „vesztét” is a jó szíve okozta. Néha átkozta magát, hogy átadta a helyét az utolsó űrkompon, őszintén bízva abban, hogy a rémhír nem igaz, és még jönni fognak újabb járatok. Azonban nem jöttek, hiszen „túl költséges” volt az út, és amúgy is… az értékes lakosságot már kimentették a pusztuló Földről.
Adam néha azt gondolta, amikor odalent rótta a kopár utakat, vagy éppen rozoga biciklijén próbált eljutni a szomszéd városba, hogy a Föld óriási börtönné vált, ahol mindenki halálra volt ítélve, csak épp azt nem tudhatta, hogy mikor kerül rá sor. Olyankor elfogta a reménytelenség, de erőnek erejével összeszedte magát, és éveken át kitartott, bár az utóbbi időben már egyetlen emberrel sem találkozott.
A férfi fejcsóválva felállt, felkapta a hátizsákját, és elindult a lépcsőház felé, hogy a legközelebbi parkban tábort verjen. Kereshetett volna egy irodát is, vagy egy üres házat, hisz egy üres bolygón senki sem rótta volna fel neki, de… szeretett a csillagos ég alatt aludni a saját, meleg hálózsákjában. Neki nem kellett ennél több. Talán ezért élte túl ilyen sokáig. Ráadásul olyankor közelebb érezte magát a csillagokhoz, ahová már sohasem juthatott el.
A táborverés könnyű feladat volt. Kiterítette a földre a hálózsákját, tüzet rakott, majd a kis edénykéjében felforralta a maradék vizet az egyik üvege aljáról, hogy beleszórjon valami zacskós leves port. Ennyi előnye talán volt annak, hogy régóta nem találkozott senkivel. Tudta, hogy már nagyon kevés iható víz és élelem lehet a Földön.
Átmelegedett a hevenyészett kis tűznél, és végiggondolta, merre kellene elindulnia. Találni akart még egy élő embert. Legalább azért, hogy váltson vele egy szót, hogy kapjon egy kis reményt, hogy nem pusztult még el teljesen a világ. Hogy megossza vele az ételt és az italt amit talált, és együtt örüljenek annak, hogy nem kell éhesen lefeküdni. Nem akarta elhinni, hogy rajta kívül már csak a ronda nagy csótányok meg a szemét között fészkelő patkányok élnek.
Merengéséből hirtelen felriadt. Először nem is tudta mire vélni, de aztán újra meghallotta:
– Helló!
Felkapta a fejét, és egyenesen egy másik ember szemébe nézett. Egy nő állt nagyjából tíz méterrel előtte, és láthatóan didergett a március végi hűvösségben. Adam lelkét olyan melegség járta át, amilyet évek óta nem érzett. Újra élő embert látott! Nem volt egyedül!
– Gyere! – mondta rekedtes hangon, és a kialvóban lévő tábortűz felé intett. – Melegedj meg!
A nő hálásan elmosolyodott, és leült a tűz mellett. Mondott valamit, de a férfi egy szavát sem értette. Kényszeredetten elmosolyodott. Ez volt az ő szerencséje! Végre rábukkant egy másik ember, vége beszélgethetett volna valakivel, erre… erre nem értik egymás anyanyelvét. Hamarosan viszont már nevetett magában. Ugyan! Kinek kell a nyelv! Anélkül is meg fogják érteni egymást.
– Adam vagyok – mutatott magára. A nő, aki eddig az elalvóban lévő lángokat figyelte, felkapta a fejét. A férfi megismételte a szavait, mire elmosolyodott, és ő is hasonló formában mutatkozott be.
– Eve.
Adam felkacagott az irónián, amit láthatóan a nő is értett. Adam és Eve, a Föld utolsó két embere.
Eve láthatóan a tűz ellenére is fázott. A férfi nem gondolkodott sokáig. A nevén szólította a nőt, majd intett neki. Vállat vonva a hálózsákjára mutatott. Eve arca felderült, a saját nyelvén köszönetet mondott, majd Adammel együtt bebújt a meleg hálózsákba. Fejét a férfi vállára hajtotta, és szinte azonnal álomba merült.
Adam még percekig figyelte, ahogy elaludt a tűz. Mosollyal az arcán aludt el végül, olyan békességet érezve, mint amilyenben nagyon régen nem volt része. Nem volt egyedül.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése