A Napló

A Napló

A költözés teljesen felforgatta a családi könyvtárat. Az egész folyosó hosszában elnyúló polcsoron még egyetlen könyv se volt, minden a fal mellé volt csoportosítva, sőt, az ajtó melletti dobozokban is könyvek sorakoztak. A nő a könyveket rendezgette, de már nem tudta, hogy folytassa a munkát. Pihenésképp minden könyvbe belelapozott, beleolvasott. Véletlenül került a kezébe a bőrkötéses kis könyvecske. Nem emlékezett rá, hogy valaha látta volna, hát kinyitotta. A férje naplója volt.

– Ha el akarsz rejteni egy fát, nincs jobb helye, mint egy erdő… – motyogta félhangosan, de szemében már huncut fény csillogott.

Kíváncsi volt a naplóra. Nem is tudta, hogy férje naplót vezet, de az, hogy a többi könyv közé rejtette el, annyira jellemző volt, hogy le sem tagadhatta volna.

Nem sokáig vívódott, a napló végére lapozott. Egyetlen bejegyzés felett sem voltak dátumok, így nem tudta eldönteni, honnan kezdje az olvasást. Találomra választotta ki az egyik oldalt. „Kedves Naplóm!” – olvasta az oldal közepén. Őszintén csodálta férjét, aki férfi létére képes volt olyan gyönyörűen írni, mint senki az ismerősei között. „Olyan boldog vagyok, nem is tudom szavakba önteni. Szerelmes vagyok. Ő még nem tudja, hogy szeretem, de már tudom, hogyan mondjam el neki. Már az sem érdekel, hogy mit fognak otthon szólni a döntésemhez. Vele akarok lenni, még akkor is, ha el kell hagynom a családomat.” Nem fogta fel elsőre férje szavait. El akar menni? De miért?

Lapozott, és egy új bejegyzést kezdett olvasni. „Kedves Naplóm! Olyan nehéz eldönteni, hogy most boldog vagyok, vagy reménytelenül elkeseredett. Ha vele lehetek csak egy órát vagy néhány percet, mintha enyém lenne a világ, de ha haza kell mennem, akkor mindent egy csapásra elveszítek. Mit tegyek? Nem mondhatom meg a családomnak, hogy kész, őt szeretem, feleségül veszem. Nem mondhatom azt, hogy viszlát, örökre becsapva az ajtót magam mögött. De Őt sem hagyhatom bizonytalanságban. Szeretem, és vele akarok lenni, még azon az áron is, hogy a családom többé hallani sem akar majd rólam. Valaki segíthetne a döntésben…” A nő sírva fakadt. Nem értette, nem is akarta megérteni azt, ami a naplóban állt. Hiszen olyan boldogok voltak együtt! A férje imádta őt és a gyerekeket, miért akarná most otthagyni őket egy másik nőért! Egy másik nőért, akinek még csak a nevét sem írta le a naplójában!

A legelső oldalak sem adtak neki vigaszt: „Kedves Naplóm! Az első sorok mindig a legnehezebbek. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha naplót fogok írni, de végül ez a nap is elérkezett. Hogy miért döntöttem úgy, hogy mától naplót írok? Nagyon egyszerű a dolog: szerelmes vagyok. Újra, de most komolyan. Úgy érzem, megtaláltam álmaim nőjét. Tudom, tudom, ezt már mondtam egyszer, de az csak valami tévedés lehetett.” Csak egy tévedés – visszhangzott a nő fejében – Ennyi lennék? Egy ostoba tévedés? „Tehát megtaláltam álmaim nőjét. Még csak egyszer láttam, de tudom, ő az, akit örökre szeretni fogok. Nem tudom a nevét, nem tudom, hol lakik… semmit nem tudok róla, de meg fogom találni, és feleségül veszem. Ezt a naplót addig a napig fogom írni, amíg össze nem házasodunk.”

Akármelyik bejegyzést kezdte el olvasni, mindenütt ugyanazt a szívfájdító ömlengést látta. Úgy érezte, meghasad a szíve, ha még egy sort elolvas. Már megbánta, hogy beleolvasott a naplóba. Jobb lett volna, ha el sem kezdi a rendrakást, vagy el sem költöznek, vagy… vagy nem is házasodnak össze. Legszívesebben darabokra tépte volna a fájdalmas könyvet, de valami megakadályozta benne. Hátha csak egy félreértés? Vagy… a férje meg tudja magyarázni valahogy! Feszülten nézett a folyosó végén álló régi ingaórára. Ha jól számolta ki, a férfinek egy órán belül haza kellett érnie, és akkor mindenre megkapja a megfelelő magyarázatot. Minden igyekezete ellenére nem tudott türelmesen várakozni. Fel-alá járt a folyosón, folyamatosan tett-vett, és ami a legrosszabb, nem tudta elterelni a gondolatait a naplóról.

Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy férjének még valakije van, akit ráadásul jobban szeret, mint őt. A döntés – úgy érezte – hirtelen villant be agyába. Elmegy. El fog menni innen, soha többé nem akarja látni őt. Idegesen lépett ki az udvarra, ahol a két gyerek vidáman játszott egy ügyetlenül összetákolt faházban.


***


A férfi fáradtan érkezett haza. Már alig várta, hogy megölelje a feleségét és a gyerekeket, de a lakást üresen találta. Nem voltak otthon. Kissé értetlenül járt szobáról szobára. Azonnal észrevette a bőröndök hiányát, de igyekezett megnyugtatni magát, hogy nem történhetett semmi baj. Csak akkor döbbent rá, hogy nagyobb a baj, mint amilyennek először tűnik, amikor észrevette a naplót a kis dohányzóasztalon, rajta az apró cetlivel.

Lassan lépett az asztalhoz, és felvette a bőrkötéses könyvecskét. A cetlire csupán annyi volt írva: „Sok boldogságot!”. A férfi nem értette. Nem akarta megérteni, miről van szó. Kinyitotta a naplót, és lassan megértette. Rémülten rohant vissza a kocsihoz, és azonnal a vasútállomás felé vette az irányt.


***


A nő idegesen nézett rá újra az órára. A két kisgyerek értetlenül kérdezősködött egy darabig, de hamar megunták, és elővettek néhány játékot. Nem vették észre anyjuk türelmetlenségét sem, amikor a hangosbemondó tíz perces késést jósolt.

A férfi először észre sem vette őket a távoli padon ülve, de amikor felfedezte feleségét a többi várakozó utas közt, megnyugodott. Nem akarta megijeszteni őket, nem akart heves lenni, csak magyarázatot akart adni a naplójára. Elindult a pad felé. A gyerekek vették észre először, és azonnal kiabálni és integetni kezdtek.

– Apa, apa!

A nő dühösen kapta fel a fejét, és a férfi szemébe nézett, aki lassan odaért hozzájuk, és megölelte a gyerekeket.

– Menj el! Hagyj minket! – suttogta a nő, színtelen hangon, de férje csak mosolygott. Most még ez a mosoly is idegesítette.

– Hadd magyarázzam meg, mi áll ebben a naplóban! – kérte a férfi, előhúzva kabátja zsebéből a könyvecskét.

– Nem vagyok rá kíváncsi – jelentette ki, fejét elfordítva nyomatékosította szavait.

A férfi felnevetett, és leült mellé a padra.

– Tudom, hogy hihetetlennek tűnik, de ezt a naplót nem most írtam – kezdte, meleg hangon, átölelve felesége vállát. – Lehet, hogy te már nem emlékszel rá, de akkor jegyeztem le ezeket a dolgokat, amikor megismerkedtünk.

A nő lassan férje felé fordult, és értetlenül pislogott. Nem szólt egy szót sem, csak nézett a férfire.

– Nem írtam bele dátumokat, nincsenek benne nevek… de te mégis azt hitted, hogy mást szeretek? Végigolvastad? – Megrázta a fejét. – Mindegy, hogy végigolvastad-e. Tudnod kellett volna, hogy szó sincs másik nőről.

A vonat zakatolva befutott a peronra.

– Elmehetsz, ha nem bízol bennem, de remélem, tudod, hogy szeretlek – a férfi hangja alig hallatszott a vonat zajától, a nő mégis tisztán hallott minden szót. Lassan állt fel a padról, és vette fel maga mellől a táskáját. Könnyekkel a szemében indult el a szerelvény felé, maga után húzva az értetlen gyerekeket, akik egyre csak az apjukat szólongatták, aki még akkor sem mozdult, amikor a vonat kigördült az állomásról.