Csatlakozva az Író született - és itt cseperedik Facebook csoporthoz, rögtön ez a képről író kihívás fogadott. Elolvastam egy történetet, és ezután már nem tudtam ellenállni a múzsa csábításának, megírtam ezt a rövid novellát.
You can find the English translation here.
Thomas Scott őrnagy újra elolvasta a behívót. Újra meg újra megpróbálta értelmezni a szavakat, de nem ment. Valahogy minden hihetetlennek tűnt. Szinte már nem is emlékezett a rövid rutin űrhajós kiképzésre, amelyre kíváncsiságból ment el, és akkor még nem tulajdonított neki semmiféle jelentőséget. Az is kiment a fejéből, hogy milyen remek eredményt ért el az utolsó teszten, hiszen akkoriban még nem volt szó arról, hogy a rutin csillagközi repüléseken kívül másra is fel akarnák használni a NASA új hajtómű csodáit.
Ki gondolta volna, hogy majdnem nyolc évvel a kiképzés után valaki az aktákat tologatva észreveszi a fiatal őrnagyot, és őt is beszervezi erre a… minek is nevezték a parancsnokok? Ó, igen. „Új Honfoglalásra”. A feleségének még nem mondta el a hírt. Egyszerűen nem volt szíve odamenni hozzá, és közölni vele:
– Drágám, nem leszek veled a fiunk születésekor. Nem, nem a Föld másik végén leszek egy távoli országban, mint a bajtársaim, nem, nem terroristákat fogok üldözni valahol a világ távoli csücskében, hanem odakint leszek, távol, a világűrben. Nem, nem tudunk majd minden nap beszélni, talán hetente sem, de mindig gondolni fogok rád. Gondolni fogok rátok.
Megborzongott, amikor az első utazók sorsára gondolt, akik felfedezték azt a lakható bolygót, nem is emlékezett hány fényévnyire a Földtől. Thomas nem akart felkerülni a Csillagutazók Dicsőségfalára. Soha. Nem akarta, hogy a felesége azt mesélje a kisfiának a falon lógó képére mutatva, hogy „igen, ő volt a papád, az a jóképű őrnagy a szkafanderben, aki hősként halt meg az új világért”. Köszönte szépen, ő inkább saját maga akart a gyereknek mesélni a mindennapi hőstettekről, mint a raktári szarkák lefüleléséről, a defektet kapott autó gyors kerékcseréjéről, és az újabb szökőár áldozatainak segítéséről.
Felkapta a fejét, és gyorsan összehajtotta a levelet. Elisabeth, az ő drága Lizzyje, belépett a konyhába, és rögtön látta, hogy valami baj van. Thomasnak nem kellett semmit sem mondania, mert a nő nagyon jól ismerte, és a levelet sem kellett elolvasnia, hogy tudja: nem jó hír érkezett.
– Thomas? – kérdezte nyugtalan hangon, és kezét ösztönösen kerekedő pocakjára helyezte.
A férfi a levélre sandított, majd bizonytalanul felnézett rá. Amikor meglátta a nő arcára kiülő nyugtalanságot, határozottság csillant a szemében, ami mintha azt mondta volna: „nem, ezzel még nincs vége a világnak”. A feleségére mosolygott, és elmondta, hová vezényelték.
Elisabeth nem akarta elereszteni Thomas kezét. Logikusan tudta, hogy nem tarthatja vissza a férfit, és azzal is tisztában volt, hogy a férje nem hagyta volna magára, ha nem kapja meg azt a levelet. Azt is tudta, hogy ha a férje és a csapata sikerrel jár, akkor hamarosan viszont láthatja őt. Talán csak két-három évet kell várnia. Két-három év! Még rágondolni is sok! De a szeme előtt lebegett a parancsnokok ígérete, amely Napnál is világosabb volt: ha odaát minden rendben megy, akkor a katonák családját rögtön átszállítják arra a biztonságos, tiszta levegőjű, csodálatos bolygóra az univerzum túloldalán. Az űrhajók máris készen álltak, csak a most induló hősökön múlt, hogy erre mikor került sor.
Egy kövér könnycsepp gördült végig a nő arcán. Tudta, hogy Thomas csak érte és a fiáért teszi, amit tesz. A Föld már alig volt lakható, a legoptimistább jóslatok szerint is csak pár évtizede volt hátra. Senki sem tudta, hány embert tudnak majd elmenekíteni, mielőtt eljön a vég… ami azt illeti, senki sem tudta, hogy pontosan mi lesz ez a vég. A Föld már annyi sebből vérzett, hogy nem lehetett megjósolni, mi fogja végleg megpecsételni a világ sorsát.
– Ne sírj, Lizzy – suttogta Thomas, és letörölte az első könnycseppet az arcáról, de azt újabb követte. – Visszatérek hozzád – ígérte a férfi olyan határozottan, hogy Elisabeth nem tudott nem hinni neki. – Visszatérek hozzátok, hogy együtt menjünk el az új otthonunkba.
A nő még egyszer átölelte a férjét, aki hirtelen letérdelt elé, és megsimogatta a hasát.
– Te meg, kis ember – mondta mosolyogva –, vigyázz a mamára, amíg odafent vagyok a csillagok között! Ne hagyd, hogy túl sokat aggódjon miattam!
A Lizzyben növekedő gyermek, mintha egyenesen válaszolni akart volna, apró talpával megrúgta a papája kezét. Elisabeth és Thomas is elmosolyodott.
A hangosbemondó minden utazót a biztonsági csarnokba hívott, és egy gyors csókváltás után Elisabeth ott maradt egyedül, a többi katona családtagja között. Két tenyerét kerek hasára helyezte, és mosolyogva suttogta:
– Ne félj, kicsikém. A papa visszajön, csak meghódít neked egy új világot. Egy új bolygót, ahol biztonságban felnőhetsz.
You can find the English translation here.
Visszatérek
Thomas Scott őrnagy újra elolvasta a behívót. Újra meg újra megpróbálta értelmezni a szavakat, de nem ment. Valahogy minden hihetetlennek tűnt. Szinte már nem is emlékezett a rövid rutin űrhajós kiképzésre, amelyre kíváncsiságból ment el, és akkor még nem tulajdonított neki semmiféle jelentőséget. Az is kiment a fejéből, hogy milyen remek eredményt ért el az utolsó teszten, hiszen akkoriban még nem volt szó arról, hogy a rutin csillagközi repüléseken kívül másra is fel akarnák használni a NASA új hajtómű csodáit.
Ki gondolta volna, hogy majdnem nyolc évvel a kiképzés után valaki az aktákat tologatva észreveszi a fiatal őrnagyot, és őt is beszervezi erre a… minek is nevezték a parancsnokok? Ó, igen. „Új Honfoglalásra”. A feleségének még nem mondta el a hírt. Egyszerűen nem volt szíve odamenni hozzá, és közölni vele:
– Drágám, nem leszek veled a fiunk születésekor. Nem, nem a Föld másik végén leszek egy távoli országban, mint a bajtársaim, nem, nem terroristákat fogok üldözni valahol a világ távoli csücskében, hanem odakint leszek, távol, a világűrben. Nem, nem tudunk majd minden nap beszélni, talán hetente sem, de mindig gondolni fogok rád. Gondolni fogok rátok.
Megborzongott, amikor az első utazók sorsára gondolt, akik felfedezték azt a lakható bolygót, nem is emlékezett hány fényévnyire a Földtől. Thomas nem akart felkerülni a Csillagutazók Dicsőségfalára. Soha. Nem akarta, hogy a felesége azt mesélje a kisfiának a falon lógó képére mutatva, hogy „igen, ő volt a papád, az a jóképű őrnagy a szkafanderben, aki hősként halt meg az új világért”. Köszönte szépen, ő inkább saját maga akart a gyereknek mesélni a mindennapi hőstettekről, mint a raktári szarkák lefüleléséről, a defektet kapott autó gyors kerékcseréjéről, és az újabb szökőár áldozatainak segítéséről.
Felkapta a fejét, és gyorsan összehajtotta a levelet. Elisabeth, az ő drága Lizzyje, belépett a konyhába, és rögtön látta, hogy valami baj van. Thomasnak nem kellett semmit sem mondania, mert a nő nagyon jól ismerte, és a levelet sem kellett elolvasnia, hogy tudja: nem jó hír érkezett.
– Thomas? – kérdezte nyugtalan hangon, és kezét ösztönösen kerekedő pocakjára helyezte.
A férfi a levélre sandított, majd bizonytalanul felnézett rá. Amikor meglátta a nő arcára kiülő nyugtalanságot, határozottság csillant a szemében, ami mintha azt mondta volna: „nem, ezzel még nincs vége a világnak”. A feleségére mosolygott, és elmondta, hová vezényelték.
***
Elisabeth nem akarta elereszteni Thomas kezét. Logikusan tudta, hogy nem tarthatja vissza a férfit, és azzal is tisztában volt, hogy a férje nem hagyta volna magára, ha nem kapja meg azt a levelet. Azt is tudta, hogy ha a férje és a csapata sikerrel jár, akkor hamarosan viszont láthatja őt. Talán csak két-három évet kell várnia. Két-három év! Még rágondolni is sok! De a szeme előtt lebegett a parancsnokok ígérete, amely Napnál is világosabb volt: ha odaát minden rendben megy, akkor a katonák családját rögtön átszállítják arra a biztonságos, tiszta levegőjű, csodálatos bolygóra az univerzum túloldalán. Az űrhajók máris készen álltak, csak a most induló hősökön múlt, hogy erre mikor került sor.
Egy kövér könnycsepp gördült végig a nő arcán. Tudta, hogy Thomas csak érte és a fiáért teszi, amit tesz. A Föld már alig volt lakható, a legoptimistább jóslatok szerint is csak pár évtizede volt hátra. Senki sem tudta, hány embert tudnak majd elmenekíteni, mielőtt eljön a vég… ami azt illeti, senki sem tudta, hogy pontosan mi lesz ez a vég. A Föld már annyi sebből vérzett, hogy nem lehetett megjósolni, mi fogja végleg megpecsételni a világ sorsát.
– Ne sírj, Lizzy – suttogta Thomas, és letörölte az első könnycseppet az arcáról, de azt újabb követte. – Visszatérek hozzád – ígérte a férfi olyan határozottan, hogy Elisabeth nem tudott nem hinni neki. – Visszatérek hozzátok, hogy együtt menjünk el az új otthonunkba.
A nő még egyszer átölelte a férjét, aki hirtelen letérdelt elé, és megsimogatta a hasát.
– Te meg, kis ember – mondta mosolyogva –, vigyázz a mamára, amíg odafent vagyok a csillagok között! Ne hagyd, hogy túl sokat aggódjon miattam!
A Lizzyben növekedő gyermek, mintha egyenesen válaszolni akart volna, apró talpával megrúgta a papája kezét. Elisabeth és Thomas is elmosolyodott.
A hangosbemondó minden utazót a biztonsági csarnokba hívott, és egy gyors csókváltás után Elisabeth ott maradt egyedül, a többi katona családtagja között. Két tenyerét kerek hasára helyezte, és mosolyogva suttogta:
– Ne félj, kicsikém. A papa visszajön, csak meghódít neked egy új világot. Egy új bolygót, ahol biztonságban felnőhetsz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése