Találkozás

Találkozás


Ma találkoztam egy ismeretlennel. Elmehettünk volna egymás mellett az utcán, semmit sem szólva, nem is nézve a másikra, de nem így tettünk. Semmi sem volt ismerős benne. Ugyanolyan szürke átlagember volt, mint bárki más körülöttem, mégis megállt, és én is így tettem. Csak néztünk egymás szemébe.

Gondolkoztam, honnan ismerem, de semmi sem jutott eszembe. Még a neve sem, pedig jó a névmemóriám, mindenkit megjegyzek. Biztos voltam abban, hogy ezelőtt még nem találkoztunk, de valahogy mégsem akartam ezt elhinni. Nem volt ismerős az arca, sem a mozdulata, ahogy mosolyogva elseperte az arcából a haját, nem emlékeztetett senkire, de mégis olyan érzésem támadt, mintha ismerném. Ő is hasonlóra gondolhatott, arcán merengő félmosoly jelent meg, olyan, amivel az ember a bizonytalanságát próbálja leplezni. Nem szóltunk egymáshoz, nem is köszöntünk. Úgy álltunk ott, egymással szemben, mint két ismeretlen, de mégis… mint két ismerős. Vajon ki lehet? Ő is csak nézett rám, elgondolkozva. Az ő fejében is ugyanaz járhat, mint az enyémben: „Mit csináljak ezzel az emberrel? Nem tudom ki ő, nem tudom, hová tegyem a fejemben, nem értem, miért nem tudok egyszerűen elmenni mellette, mint mindenki más mellett. Mit csináljak ezzel az emberrel?”. Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ez az ember nekem nagyon ismerős.

Csak pár percig álltunk tanácstalanul, de az is lehet, hogy csak néhány másodperc volt. Én továbbra sem tudtam hová tenni, sejtettem, ő sem engem, de aztán hitelen megmozdult, kinyújtotta a kezét, én meg automatikusan elfogadtam a kézfogását. Megszorította és megrázta a kezem, és halkan csak ennyit mondott:

– A viszont látásra! – Ezzel továbbment, és elnyelte őt az embertömeg. Hogy ki volt? Nem ismerem…

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések