Hűség

Ebben a hónapban a hűség volt a Minerva témája, de kicsit későn fejeztem be rá ezt a verses mesémet. Ennek ellenére úgy gondoltam, megosztom veletek.

Hűség

Egy tündér költözött a király kertjébe,
ki beleszeretett a csalfa hercegbe.
A herceg szerette, vagyis csak ezt mondta,
a kapcsolatot csak kalandnak tartotta.

A herceg addig-addig fűzte, igézte,
míg végül a tündért szép szóval megkérte,
az öröklétet érte önként adja fel,
a tündér így is tett, hittel, szerelemmel.

De a herceg egy nap elhagyta a tündért,
Keresett más nőket, mert unta szépségét.
Feldühödött rögtön a tündér, s faggatta.
„Magamhoz vagyok hű” – ez volt a válasza.

A tündérnek sem kellett több: „Nesze neked!
Ha te hű vagy, magamhoz én is hű leszek!”
Nem tudta hercegünk, amikor megcsalta,
hogy a tündér bizony nem a kedves fajta.

„Herceg, te ostoba, ha nem tudtad volna,
Én éjtündér vagyok, nem csalhatsz meg soha!
Megátkozlak téged, legyél vándormadár,
Ki sohasem pihen meg, mindig tovaszáll!

Ne lelj nyugtot sehol, ne lelj biztos fészket,
az enyém nem kellett, ne találj hűséget!”
Amint kimondta ezt, madár lett az úrfi,
rögtön fel is röppent, indult legyet űzni.

Azóta is madár ez a hűtlen herceg,
és vándorlás során egyszer sem torpan meg.
Az éjtündér meg vár, örök türelemmel,
amíg nem lelnek rá igaz szerelemmel.

(Vadlúd Helsinkiből)